Ez a történetem... naplózva

13 éves koromban kezdtem Naplót vezetni. Akkor még teljesen másról írtam. Azokról a dolgokról, amik nagyon foglalkoztattak (főként a fiúkról és a szerelemről :D ). Majd el kezdtem a tapasztalataim gyűjtésére használni.
S nemrég, régi Énjeim üzenete vezetett annak megválaszolásában, ki vagyok, honnan indultam, hová tartok, s mi a célom, küldetésem az életben. Mert utóbbi időben rendre próbáltam meghatározni magam. Majd belefáradtam, és elengedtem, végül pont így találtam rá. Az életem, s naplóimban való visszatekintés segített felismerni azt, hogy maga az élet, az áramlás, a létezés, és a bennük, bennem található csodás szerelem érzésének kiáradása, megélése az, mi vezet. Túllátni mindazon, ami emberi, de közben nem felejteni el, hogy MOST, ezekben az életekben mindnyájan kikkel együtt élek, emberek vagyunk.

Fizikai létünk időnként korlátnak tűnhet, de mégis megtapasztalni csak saját kezeinkkel és szemeinkkel lehet mindazt a csodát, melyet MI, EGYÜTT TEREMTETTÜNK!

Mindenkit megnyugtatok, nem fogom az összes, 1993-tól egyre gyarapodó naplóbejegyzésem ide feltenni. :D Ennek a kis oldalnak a célja pusztán az, hogy egyszerű, stilisztikai elemektől mentesen írjak vagy filozofáljak azokról a dolgokról, melyek talán másokat is érdekelnek. 

Nem is olyan rég - ami azt jelenti, hogy pár éve :D - arra jöttem rá, hogy önismeret hiányában az ember fia nehezen boldogul az életében. Mindig az elvárások mások felé, vagy megfelelni akarás, bizonyítás, de hogy is várhatunk el valamit, ha azt sem tudjuk sokszor ki az a valaki, aki bennünk lakik. Akivel le kell élnünk az egész életünket. Ha magunkat nem ismerjük, hogy látnánk a velünk szemben ülőt, a mellettünk lakót, a szerelmünket, vagy családtagjainkat teljes önvalójában? Persze valószínűleg az egyik legnehezebb feladat feltárni magunkat őszintén. Mert annyi, de annyi réteg rakódik ránk az évek folyamán, hogy azt lehámozni komoly és igen megpróbáló feladat. Mégis aki el kezdi járni ezt a különösen ismeretlen utat, végül rájöhet, hogy minden, ami körül vesz kívül és belül, az nem más, mint egy csoda.
Én személy szerint nehezen kezdtem neki, s poklot, mennyet megjártam már, mert lássuk be..., szembesülni minden egyes dologgal, mely bennünk lakozik, néha ijesztő. Hisz nem csak szép, de a megítélés szemszögéből nézve csúnya formákat is ölt néha a személyiségünk. Felismerni magunkban az agressziót, vagy félelmet, haragot, ítéletet, és még számtalan "negatív" tulajdonságot vagy érzelmet. S hogy miért tettem idézőjelbe a negatív szót? Mert, ahogy írtam, megítélés, ami nem más, mint nézőpont kérdése. A jó dolgokat könnyű elfogadni magunkban, de a rútságunkat akkor ki fogja elfogadni, és szeretni, ha nem mi? Ha még én sem vagyok képes magam meglátni igazán, hogy is várhatom el, hogy mások annak lássanak, aki vagyok? Hogy mások azt szeressék bennem, aki valóban vagyok?
Ezért kezdtem el feltárni önmagam már évekkel ezelőtt, amit egy igen drasztikus lépés indított el bennem. A régi életem hagytam ott, és távoztam a félelmetes bizonytalanságba, mely később (amit a döntésem pillanatában még nem tudtam) a határtalan boldogságot adta meg jutalmul.
Így hát azóta is, ha fogalmazhatok ezzel a szóval, bátorságpróbákat teszek időnként. Igyekszem szembenézni a nagy és hatalmas démonaimmal. Egyik ilyen félelmem például, amikor egyedül, magányosan kell sok ember között lennem. Bevallom, mint az emberek többségénél, engem is kirázott a hideg a MAGÁNY és EGYEDÜLLÉT szavaktól. Holott tudtam magamról, hogy azok közé tartozom, akiknek időnként szüksége van az egyedüllétre, hogy meg tudjon újulni, hogy feltöltődjön, és erőt gyűjtsön a következő útra.
Már tavaly elterveztem, hogy vagy külföldre utazom el egyedül egy hétre, vagy elmegyek a híres Ozora fesztiválra. De akkor ez nem jött össze, mivel ha tetszik, ha nem, teremtő erővel rendelkezünk, s csak addig termeltem magamnak a gondolatokat, érzéseket, mígnem megvalósíthatatlanná vált. Amit őszintén szólva akkor nem is bántam. Valószínűleg még nem voltam rá akkor lelkileg felkészülve.