Bla-bla-bla

2020.09.03

Írnom kellene, de nem tudom miről.
El akarok vonulni, de nem tudom kitől.

Csak ülök a szobámban, nézek magam elé, és tanakodom, mi legyen. Mi legyen? Aztán rájövök, hogy a megoldást nem most és nem nekem kell kitalálni, mint ahogy az utóbbi időben ez rendre bebizonyosodott. Mert ha gondolkodtam, azzal nem mentem semmire. Ha vettem egy nagy levegőt, és türelmessé váltam, vagy cselekedtem a szívem szerint, akkor megtörtént a csoda. Hogy én rendeztem-e azokat, melyek ezután megtörténtek? Nem tudom, lehet. Hiszen várni, figyelni, nem csinálni semmit is művészet.

Mert mi emberek mindig mindent csinálni akarunk. Mindig azonnal meg akarunk olyan dolgokat is oldani, amiknek sokszor nincs is megoldása.

Így van ez most velem is. Várok, figyelek, elvonulok. Hogy kitől? Attól, aki eddig én voltam, és aki most vagyok. Szeretném most máshogy. Van bennem valaki, aki azt mondja:
- "Pssszzztttt! Figyelj, és várj. És ne tegyél most semmit. Semmit."
- Hát jó..., nem teszek. De a nem tevés is tevés, és valamit csinálás. Mivel különb ez? - kérdezem magamtól.
- Attól, hogy most máshogy csinálod, mint eddig. Máshogy.

Mondanám erre a bennem lakozó lénynek, akivel beszélgetek, hogy "Aham, értem." De bevallom, nem értem. Meg, hát, valójában nem is beszélget most velem senki, csak én magammal. De az is elég. Így is azt érzem, hogy ez most, amit teszek, ahogy vagyok, a legjobb, amit tehetek magamért.

Most sóhajtottam egy nagyot. Szeretek sóhajtani. Régen, ha sóhajtottam, mindig megkérdezték tőlem, hogy "Mi baj van?" Nekem meg olyan fura volt, mert sokszor nem azért sóhajtottam, mert valami baj lenne, egyszerűen csak fel kellett szabadítanom magamban valamit. De az nem feltétlenül rossz. Ez a sóhajtás azonban más. A tehetetlenségem szava. Mikor valóban nem tudom, mit tegyek. Mert ott bent, a mellkasomban feszít a fájó érzés, hogy az élet nem mindig szép és jó, hogy nem mindig tökéletes. Vagyis pardon! De, ez a tökéletesség. Mikor néha érezhetjük, hogy az, ami igazán fontos számunkra, elveszíthetjük.

És igen, most jön a nagyon de durva spirituálisok szövege: "Semmit nem veszíthetsz el, mert semmi nem a tiéd"... és blablablaaaaa szöveg... Jah. Ahha. De emberek vagyunk kéremszépen. Sokszor annyira tisztán és megvilágosult állapotban látok szituációkat, helyzeteket. Igen. Sokszor annyira tisztán tudom, hogy csak az emberi elme, az ego az, mi birtokol. Ugyanakkor teljesen biztos vagyok abban, hogy van, mikor az a dolgunk, hogy ezekkel az érzelmekkel együtt merjük megélni mondjuk a szerelmet. Vajon művészet az, hogy szerelmet élsz meg anélkül, hogy lenne benned félelem a veszteségtől? Nem nagy dolog beleengedni magunkat úgy valamibe, hogy nincs mit vesztenünk... De amikor ott az érzés, hogy az, akit szeretsz, talán elveszítheted, és ennek ellenére te beleengeded magad, és mersz megmerítkezni az érzésbe, na az barátom... művészet és mesteri szint számomra. Ez bátorság, és bizalom önmagunk felé. Na és a szerelem, mint ősi, éltető energia felé.

Ugyanilyen a szex. Nem is... erről inkább majd külön fogok írni, mert ez egy elég érzékeny és számomra igen prioritást élvező téma. De lényegében... elvárjuk, hogy a szex jó legyen, azt hisszük, ez mind többnyire a technikán, meg a másikon múlik. Közben francokat. Mennyire merünk igazán megnyílni vajon? Mennyire merünk a lelkünk szintjén is meztelenné válni a másik előtt? És itt nem mindenféle tantrikusan már nyálasra csépelt, vagy kitekert szexpózra gondolok. Csak a puszta érzelem, mikor együtt lélegzem a másikkal. Mikor a szemébe kapaszkodik az én tekintetem. Mikor az érintésétől én válok érintéssé. A szex csodás eszköz lehetne a valódi összekapcsolódásra, de hogy ezt elérhessük, el kell kezdeni önmagunk előtt is meztelenné válni. Meg kell tanulnunk bízni a férfiban és a nőben. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.

Szóval itt ülök a (nem tudom mit írtam fentebb, hogy helyileg hol 😉 ), és tanakodom, hogy mi legyen. Közben meg írtam egy szösszenetet magamnak úgy, hogy észre sem vettem. Mi a fene bajom is van akkor konkrétan nekem?
Hisz szeretek áramlani. Megvolt? Jah, meg.
Szeretek írni. Írtam? Naná.
Jót is írtam? Kit érdekel. Ez a szabadság, nem? :D
De, egyébként valóban van (ha nevezhetem úgy) nehézségem. Csak míg olyan dolgokkal, foglalkozom, melyeket szeretek, hasznosak számomra, és engem fejeznek ki, addig ez egy aktív semmit tevés. Mert a jelenlegi helyzetemre a megoldás csak idővel fog érkezni. Kattoghatok ezen, mindegy. Maximum még nyomasztóbban érzem magam, mert a gondolatkörök ilyenkor lerántanak még inkább a mélybe. Ettől most viszont jobban lettem.

S ha egy valaki nem hallgat vagy hallja meg, elmondom hát mindenkinek. Így talán én is meghallottam a saját üzenetemet. 😊

© 2013 pirosmajom| Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen!