PatakOM

2020.07.28

Itt ülök egy patakparton, előttem áramlik a víz. Annyira vártam, hogy megérkezzek ide, és írhassak mindarról, ami bennem van. De mire az utam céljához értem, kiüresedtem.
Lehet valójában csak ennyi az egész? Elindulni oda, ahová vágyik a szívünk, lényünk, és hagyni magunkat megérkezni?
Nem elme vágyakról beszélek. Olyan vágyakról, mikor tudjuk, hogy meg kell tennünk valamit. Ezekre néha olyan nehezen hallgatunk, vagy olyan lassan, vontatottan fogunk bele. Húzzuk az időt. Szinte fáj felkelni, és tenni magunkért. Pedig tudjuk, hogy van, amit nem lehet elkerülni.

Úgy érzem, most össze-vissza írok. Mintha csaponganának a gondolataim. Pedig nem. Amikor egy pillanatra megállítom az agyamba felfogott információk áramlását, és távolabb, külső szemlélőként az egészre ránézek, tökéletes egységet látok az egészben. Mint valami káoszrengeteg, ami már attól tökéletes, hogy olyan sok minden kavarog benne. Ahogy ez a patak is itt, előttem. Tele van kisebb- nagyobb kövekkel, amik az útjában állnak a víznek. De az egész pont ettől tökéletes. Áradhatna akadálymentesen, mégis milyen tökéletesen kiegészíti egymást a két anyag. Mintha szerelmeskednének.

Most ilyen vagyok belül én is. Csak sokszor ettől az állapottól megijedek, és menekülni akarok előle... Pedig nem lehet. Van, ami elől nem tudunk soha elmenekülni. Az pedig a mi saját belső terünk. Leköthetjük magunkat egy időre, elmehetük a fizikai térben jó messzire, de a kövekkel teli áramló patakunk ott lesz velünk. S ha ez bennünk van, akkor annak van egy létező forrása is, melyet ha megtalálunk, akkor minden egyértelműen tökéletessé válik. Még a legnagyobb problémák is jelentéktelen dolgokká válnak, s elterít minket a mély, belső béke.
Viszont, hogy ezt megtaláljuk, időt kell szánnunk magunkra. Nem menekülhetünk többet. Sem világgá, sem elterelő hadműveletekbe nem bonyolódhatunk. Hagynunk kell, hogy a kövek megsértsék a felszínt bennünk. Hogy mikor azok már annyira nehezek, akkor képzeletben tovább ússzunk, esetleg elpakoljuk az útból őket, vagy megértsük, hogy az életünk ezekkel a kövekkel tökéletes. Azt, hogy kinek mi a megoldás, senki helyett nem tudhatom. Csak a magam részéről beszélhetek.
Volt, mikor a köveimet kellett visszatenni oda, ahonnan eredtek, és más irányt kellett, hogy vegyen a bennem lévő forrásom medre. Most viszont az a dolgom, hogy megértsem, így, ettől a látványtól vagyok tökéletes.

Ez a belső káoszrengeteg hegyeket mozgat, kemény sziklákat repeszt meg, hogy abból ismét források törjenek a felszínre. Így most, amerre járok, másokat is megremegtetek... Mert ez a rezonancia törvénye. Valamiért ők is akarják mindezt. Meg akarják tapasztalni, milyen az, amikor az addig elnyomott dolgok bennük felszínre kerülnek. Valamiért itt akarnak velem lenni, ebben a térben. Úgy érzem, ide, ahol most vagyok, káoszt hoztam, és a széllel aratok mindent. A széllel. Mert azzal meg tudom mozdítani a vizet, azzal meg tudom érinteni az elméket és a szívet. A szél, a levegő a legkönnyebb, melyet bárki észrevétlenül tud és képes befogadni. Lélegzet nélkül pedig nincs élet.

Aki itt, most, ma velem lélegzik, az érzi, milyenek benne ezek a kövek. Az érzi, hogy talán most van itt az ideje felállni, és elindulni a célom felé... Forrásból eredek, és befogad egy hatalmas óceán. Ahol végül eggyé válok mindennel. De addig még sok utat kell megtennem. Talán csak sodródom az árral, talán saját kezembe veszem az életem irányítását. Talán hagyom, hogy körülöttem áramoljon minden, csiklandozzanak a kövek. Talán lezuhanok egy hatalmas vízeséssel. Apró célok az úton. Apró célok elérésével, és a lehetőségek felismerésével mindig új és új ember lehetek. És bármikor megpihenhetek.

Van egy barátom, aki szerint a káoszban nincs rend. Nem szoktunk ebben egyet érteni (és sok másban sem :D ). Mert szerintem pont attól tökéletes minden, hogy nem kell mindenben a rendszert látni. Ettől lesz az egészben ott a rend. Felnézek éjjel az égre, és látom a csillagokat. Nincs köztük összefüggés, csak úgy vannak és csillognak az égen. Lenézek a magas égből a földre, és látom a parcellázott földeket, a folyókat és az érintetlen tájat. Abban sincs rend. De ezt az egészet csak mi, emberek nem akarjuk látni. Csak mi, emberek keressük mindenben a rendet. A sólyom nem gondolkodik ezen. Vagy a hal a vízben. Vagy a fák között élő lények. Számukra ez a világ így tökéletes. Csak mi akarunk mindig mindent rendbe tenni. Még olyat is, amihez egyáltalán nem kellene néha hozzányúlni.

Nagyon szeretem az állatokat, a természetet. Állatokat sem eszek és nem ölöm meg őket. Kiskoromban ha egy giliszta az ásó útjába került, arrébb tettem. Ha megláttam egy bogarat a lakásban, kitettem. Hogy miért írok erről? És hogy jön ez ide? Ebbe a káosz uralta írásomba? Mert az utóbbi hetekben mindig, ha meg akartam menteni egy rovart, akkor az pont attól vesztette életét. Talán nem kellett volna hozzányúlnom, és pont attól maradt volna életben. Vagy lehet akkor is meghalt volna. Ki tudja... De azzal, hogy próbáltam segíteni neki, inkább csak ártottam vele.
Én ezekre az apró jelekre mindig figyelek az életemben, mert sokszor adnak útmutatást. A létezés mindig jelez, merre menjünk, vagy ne. A kis dolgoktól haladva a nagy felé. Megyek autóval az úton, előttem sétál egy fácán. Lassítok, és utána kicsit lassabb tempóban megyek. Mert utána rendre mindig egy róka vagy őz következett, ami kiszaladt elém. Így, ha erre figyelek, és követem a természet törvényeit, akkor én is a rend részévé válok.
Talán nem kell többet azt sem éreznem, hogy meg akarom menteni az embereket. Sőt, még akkor sem, ha azt kérik. Nem tudok másokat megmenteni a saját káoszuktól. Mert akkor nem tudja megtanulni, milyen neki megmenekülni. Akkor nem fogja tudni, milyen lassítani, megállni, megfordulni, kisétálni, vagy épp maradni. Talán csak olyanná kell válnom, mint egy fácán. Megmutatom magam, kidugom a fejem, Vagy mint egy muslica, aki akkor is a ragadós lébe akar fulladni, ha ezerszer próbálom megmenteni. Őt nem érdekli, csak menni akar a célja felé, bármi áron. Nem akarja, hogy megmentsék őt.
Megmenteni csak azokat lehet, akiket az ember kegyetlensége visz a fájó és szenvedő őrületbe... Megmenteni önmagunkat a természetünktől viszont nem lehet.
Mindenben és mindenhol ott van a rend. És a káosz is. Kéz a kézben járnak. Mert az élet ez. Mert az élet csak áramlik, nincs két egyforma pillanat vagy történet. Mindegyik más, és önmagában ettől különleges.
Ma nem az a dolgom nekem sem, hogy megmentsem magam. Ma az a dolgom, hogy maradjak, és szembe nézzek a saját káoszommal, félelmeimmel.

"Isten hozott! Gyere, kérlek mutasd meg magad. Beszélgess vele. Légy az én mesterem, és emeld fel bennem a köveimet, amikből tanulhatok, amit észlelhetek, megízlelhetek. Mutasd meg, hogy épp, ma ki vagyok. Áradj ki bennem, én pedig megengedem, hogy észrevegyem és leolvassam azokat a jeleket, amiket mutatsz nekem. Élet! Kérlek gyere, légy ma velem, és mindig, ameddig ebben a testben itt még élek."


Talán ma csak ez volt az utam célja? Leírni mindezt, ami talán az írásom végén értelmezhetetlen? Mégis, aki elolvasta ezeket a sorokat, abban ott van belőlem valami. Bennem pedig az olvasóból. A szeméből, érzéseiből. Belőled. Mint amikor megérkezik a szél, mely beszél hozzád. Megsimítja az arcodat vagy felborzolja a hajadat. Egyszer csak ott van a levegőben.


Szóval itt ülök a parton, és az eddig üres térben el kezdtek körülöttem emberek gyűlni. Nők, férfiak, gyerekek. Egy anyuka mankóval sétált be a kövekkel teli vízbe. Fura ez, hisz megbillenhet, beleeshet. Nem? :D Hát őt ez nem érdekli. Csak élvezte a vizet. Élvezem én is, hogy most megírhattam mindezt magamnak. Ennyi.