Csak az üresség maradt

Igen hosszú ideig ragaszkodtam. Hogy mihez is? Azt hiszem egy érzéshez. A szerelem érzéséhez, amit időközönként valakire kivetítettem. És mikor a kapcsolat megszűnt, az érzést tovább vittem magamban, a múltamból tápláltam ezt a forrást, vagy a jövőbe tekintve vágytam az újra találkozásra, egyesülésre.
Sokan vagyunk ezzel így. A másik már nincs, de mi még mindig azt a régi valakit siratjuk, vagy vágyjuk, hogy újra bekopogjon az ajtónkon.
Aztán ha "jól teremtjük" az életünket, talán mindez be is következik. De számolunk-e annak a lehetőségével, hogy mi már nem azok vagyunk, kik egykor voltunk? Vagy a másik...

Nemrég minden, amibe eddig érzelmi szinten kapaszkodni tudtam, összeomlott bennem. A felismerés, mely belém hatolt, felégette a múltamat, s megtisztította a jövőmet. Ott feküdtem az ágyban, és a maradék egóm, ami még kapaszkodni akart, szétszedett... én meg hagytam. Néztem a mellettem békésen alvó vágyképem tarkóját, közben hallgattam a szuszogását, és egyszer csak mély hálát éreztem iránta. Rádöbbentem, nincs már semmi. Semmi.
Minden, amibe eddig kapaszkodni tudtam itt a földön, most megszűnt létezni. Mert én most, ebben a pillanatban már nem az vagyok, aki eddig voltam. Miért nem is fáj, amiket mondott? Miért értem meg a világát, ami eddig kihozott a sodromból? Miért vagyok hálás? Hisz most fájnia kellene, hogy talán soha többet nem fogom már látni...
Ott feküdtem, és azt éreztem, valami meghalt bennem.

Mikor elment, lepörgettem magam előtt az utóbbi hónapok eseményeit. Rendre köszöntek vissza a múltamból olyan emlékek, emberek, szituációk, melyeket most más szemmel láttam. S amikhez eddig ragaszkodtam.

S hogy mit érzek most?
Ürességet...
Valami megmagyarázhatatlanul fura állapotot, amire már végképp nincsenek szavak. Valami elmúlt bennem, valami meghalt. És ismeretlen érzés, hogy nem ragaszkodom többé ezekhez az érzéseimhez. Hisz régebben a gondolataimmal azonosítottam magam, most pedig az érzéseimmel. De mikor ezek az érzések változnak, vagy akár megszűnnek, akkor mibe lehet még kapaszkodni? Ki vagyok akkor én?
Egy kedves barátom azt a hasonlatot mondta erre, hogy ez az érzés olyan, mint amikor a rab megszabadul az utolsó láncától is, hirtelen nem tud mit kezdeni a szabadsággal akkor, ha hosszú ideig nem abban élt. Most talán én is ezt érzem.
Ijesztő ez az állapotom. De mindeközben érzem, hogy időt kell hagynom magamnak, hogy érzékelni tudjam ezt az új valóságot.
S tudom, hogy a szerelem létezik, hisz ez a világ mozgatója, az eleme... viszont már senki nem maradt, ki tükrözhetné mindezt, csak ÉN. S tudom, hogy egyszer eljön majd a pillanat, mikor az, ki mellettem alszik, nem a vágyképem lesz, hanem én tükröződöm benne.