Utazás önmagamhoz

I. RÉSZ

Én is útkereső vagyok, mint ahogy oly sokan körülöttem, s velem együtt. De hosszú idő kellett ahhoz, hogy a helyes utat ne a külső környezetben, a páromtól, barátoktól elvárt boldogságban keressem, hanem önmagamban. Mert bár még kezdő kalandornak számítok, hamar rájöttem, hogy a térkép ehhez nem másnál van, hanem a saját kezemben.

 Az első lépés tudattalanul történt, mikor a már rám nehezedő rengeteg álarcot és szerepet egy hirtelen mozdulattal ledobáltam magamról, s ott álltam a tükör előtt, azt kérdezve magamtól: "Akkor én most ki a fene is vagyok?"
Drámai pillanat volt, mert ott valóban nem tudtam. Ijesztő, sőt nagyon-nagyon félelmetes. Minden, amit addig hittem, megszűnt létezni, az akkori részem összeomlott, mint egy kártyavár. Többé már nem akartam azt az életet élni. Sóvárgást éreztem arra, hogy megtudjam ki él ebben a testben. Hogy halljam a hangját, hogy megértsem annak a valakinek a valódi vágyait, érzéseit. Hát..., bátorságot merítettem az új élethez. Tudtam, hogy önmagam megismerésével sokaknak fájdalmat és csalódást fogok okozni, akár fontosnak vélt embereket veszíthetek el az életemből. S számomra ez volt a legkényelmetlenebb. Hisz addig egy olyan ember voltam, aki folyton a külső elvárásoknak akart megfelelni, aki mások reakciói által létezett, s ritkán mert csak nemet mondani. Akik nem ismertek valójában, azok kedvesnek, lelkiismeretesnek tartottak. De mindennek két oldala van. Valahol meg kellett nyilvánuljon bennem egy másik én, egy másik oldal, amit elnyomtam a megfelelésért. 

Hányszor fordultam be, éreztem depressziósnak magam. Időnként még annak gondolata is utolért, hogy itt hagyom ezt a hazug világot. Akkor még nem tudtam, hogy a hazugságot csak én teremtem meg magam körül, és senki más nem felelős érte. Akkor még elhittem, hogy minden jó vagy rossz körülmény tőlem függetlenül történik, s én csak valami szerencsétlen áldozat lehetek. A másik énem nem volt boldog, sőt. Agresszivitásból és emberutálatból építkezett. Időnként komoly problémát jelentett, hogy rávegyem magam egy bevásárlásra, mert akkor sok emberrel kellett szembesülnöm. Horrorba illő gondolataim voltak, s magam sem hagytam ki a pusztító ábrándokból. Sírni pedig végképp nem tudtam. Utáltam, gyűlöltem az embereket azért, amivé teszik a világot, ahogy bánnak egymással, és az állatokkal, vagy a földdel.
Pedig semmivel nem voltam különb. Semmivel.
De mivel jól el tudtam rejteni ezt az oldalam, így a torz énem senkinek sem tűnt fel. Talán csak egy lénynek, az öcsémnek. Ki fogadott volna el? Ki szeretett volna önmagamért hát? Még én is utáltam saját démonomat.

Átalakulásom azonban megkezdődött, a fent említett "Ki vagyok én?" kérdés után. A kezdetén csapdába is estem. Úgy vélem, ez az útkeresőkkel többnyire megesik. Azt hittem, hogy minden úgy jó, ahogy én gondolom, s kezdtem kicsit magasabb rendűnek érezni magam. Semmi állati terméket nem fogyasztok azért, mert szeretem az állatokat. S akit szeretünk, azt nem öljük meg, s nem esszük meg a hulláját. Ezt a nézetemet a mai napig vallom. Továbbá miután rájöttem, hogy milyen módon halnak meg ezek az állatok a nagyüzemi termelés következtében, az komoly lelki fájdalmat okozott számomra. Már kezdtem megkedvelni az embereket, de újra utálatot éreztem, amikor szembesültem a rideg valósággal. Persze ez más volt, mint előtte, de mégis utáltam. Mindet, aki húst eszik. Mindet, aki sorban áll a "meki" előtt. Aztán szerencsére bepillantást nyertem a tükör másik oldalára. Mikor is bizonyos vegán társaim fröcsköléseit olvashattam. Egyáltalán nem tetszett. Mert rájöttem arra, hogy amíg bennem is ilyen erős a gyűlölet, addig itt semmi sem fog változni. Én is ettem húst régebben, s ha valaki netán hússal dobál meg, vagy lenézően tekint rám, az csak olaj lett volna a tűzre. Persze akad, aki ilyen hatásra változtat étkezési szokásain. S akkor leültem, elgondolkodtam azon,: Hogy is láthatná meg egy állat lelkét egy olyan ember, aki a saját gyerekét veri és megalázza, bármilyen körülmény között? Amíg valaki szinte hajtóvadászatot indít a húsevőkkel szemben, addig hová fog vezetni ez a világ? Mert én egy ilyen élet részese nem szeretnék lenni, ahol ekkora a gyűlölet.

Visszatérve hát az útkereséshez. Hogy mi segített?

- meditáció / befelé figyelés
- tükörmódszer
- külső megfigyelő szerep
- álmok értelmezése, álomnapló
- kemény és őszinte önvizsgálat

Az emberekhez való hozzáállásom is megváltozott. Legnagyobb tanítóim az életben azok, akik által megpróbáltatásokat élek át. Mint fentebb is írtam már, mindenki minket tükröz. Talán mind én vagyok, s én mások kivetülése. Egyik kedvenc könyvemből a ciprusi mágust idézném, ami épp ideillik, ezekhez a gondolatokhoz: "Jelen személyiségként visszatükröződünk három tükörben, az anyagi, a mentális, és a szellemi tükörben. Ha azt mondom, hogy annyi torzulást mutat a három tükör, hogy fogj egy kalapácsot és törd össze mindegyiket, akkor mi lesz veled? Nem fogod látni a tükörképedet gondolatként, érzelemként, vagy fizikai lényként. Akkor ki vagy? Még mindig te vagy. Nem több és nem kevesebb, mint a tükör összetörése előtt. Ha azonban nem tükröződsz, nem lehetsz életjelenség."

/Tehát a külső megfigyelés, önvizsgálat, meditáció, mind nagyon hasznosnak bizonyultak számomra. Ezeket a technikákat egy másik fejezetben le is írom, mert érdemes kipróbálni. Egy-két technika eleinte nehezebb, de kitartással, gyakorlással rutinszerűvé válhatnak./

Ha meghatározhatnám időben, akkor kb. 3 éve gyakorlom az önismeretet. S mivel vissza tudok tekinteni, látom, hogy önmagamhoz képest milyen fejlődésen mentem át. De kezdetben nem volt egyszerű. Sőt, nagyon nehéz! Mert önmagammal kellett szembesülnöm. A régi szokásaimmal, programokkal. Sosem felejtem el, amikor egy meditáció közben szinte ordítani kezdtem, verni kezdtem magam, majd sírógörcsöt kaptam. Ma már tudok, és talán merek is sírni. A saját démonom, torzulásom ellen harcoltam. Harcoltam évekig. Itt azonban meg kellett adnom magam, olyan erővel tört rám. S lehengerelt. Majd miután lenyugodtam, az én negatív oldalam szelíddé vált, s békét éreztem a lelkemben egy is időre. Nem sokkal később jöttem rá egy visszatérő álom kapcsán, hogy a harc nem megoldás. Hisz ki ellen is harcoltam? Önmagam ellen, veszíteni tehát csak én tudok. Ha viszont az elfogadást gyakorlom, akkor, aki nyerni fog, az én leszek. Jó, megvan a démonom. És? Kinek nincs? Ha hagyom megismerni a bennem lévő negativitást, akkor uralni is tudom. Világunk pedig kétpólusú. Természetemből adódóan tehát-, hogy ember vagyok- mindig lesz egy ellentéte a pozitívnak. A titok az egyensúly megteremtése.

De mint a címből is kiderült, az önfelfedezésben hosszú út áll még előttem. Ami motivál, az a szeretet, melyre egyre nyitottabb s befogadóbb lettem. Ez nem azt jelenti, hogy régen nem szerettem, csak az más volt. Bonyolultabb. De a szeretet egyszerű, és tiszta. Nincs mögötte hátsó szándék. Egyszerűen csak elfogad, és szeret. A legnehezebb megtanulni elfogadni és szeretni magunkat. Mivel már érzem magamban ennek csíráját, ezért az önismeret, meditációk számomra mára szenvedéllyé váltak. Önmagunk felfedezése az egyik legcsodálatosabb, legizgalmasabb dolog. Úgy hiszem, hogy ebben az életben egy valós célunk van, mégpedig megtanulni visszatalálni önmagunkba a határtalan szereteten keresztül.

Vajon önzőség-e szeretni magunkat? Nem gondolnám. Hisz ha szeretem azt a lényt, aki vagyok, akkor ezt sugárzom mások felé. S akkor a körülöttem lévőkre is hatással lesz. S mivel ez egy körfolyamat, így nem meglepő, hogy visszatükrözik a bennünk lévő szépséget mások is. Van, aki erre azt mondaná, hogy: "Ugyan már! Én jó ember vagyok, de van egy idegesítő munkatársam!" De lehet az anya is, a szomszéd, egy ember az utcán, aki beszól. Nos, az élet egy nagy tanítópálya. S ezek a próbák. Jézus azt mondta, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ezt mindenki ismeri. Nem biztos, hogy megölelgetném azt az embert, aki előtte oda jött hozzám, és bokán rúgott. De elképzelek most, itt a fotelban ülve egy ilyen helyzetet. Tutira meglepődne, ha megölelgetném. :) Én azt mondom, nem mindig kell ölelgetni. Elég, ha az én reakcióm erre olyan, amivel utána nyugodtan tudok együtt élni, s közben nem ártok vele másoknak. Mert minden előbb vagy utóbb hozzám tér majd vissza.

Mikor elkezdtem önmagam felfedezésével foglalkozni, sok könyvet olvastam az életről, s videókat néztem meg. Kiábrándító volt némelyik. Nem nagyképűségből mondom, de egyik sem tudott újat mondani. Úgy éreztem, hogy amiket leírnak, azokat mind tudom én is. Például Balogh Béla előadást néztem egy nagyon jó barátommal együtt, s szóról szóra úgy beszélt, ahogy én mondom már évek óta. A barátom nevetett is rajta, mert ismert már. Szerettem volna olyan könyvekből olvasni, ahol valaki végre újat mond. De senki. Még Osho sem tudott számomra már újdonsággal hatni (bár ő világosan meg tudta fogalmazni az univerzum üzeneteit). Így pihentettem. S jó két év múlva a kezembe kerültek sorra ezek a könyvek. De valahogy már más szemmel néztem. Mintha szövetségesek lennénk, vagy egy csapatban dolgoznánk. Jó érzés volt, hogy valakik visszaigazolják azt, hogy nem perifériás a gondolkodásom. Önigazolás volt számomra, hogy van még helyem a világban azzal a gondolkodásmóddal is, ami valójában én vagyok. Aki meditál, vagy időnként dolgokat lát. Aki abban hisz, hogy a láthatón kívül sokkal nagyobb a világegyetemünk. Aki a rosszat vagy gonoszt nem pusztán a jó ellentétével azonosítja. És még számtalan dolgot felsorolhatnék. Szóval ezek a könyvek önigazolást nyújtanak számomra. Egy olyan életszakaszomban, ahol a körülöttem lévők többsége talán nem is ismer igazán. Ez már nem szerep. Csak vannak dolgok az életemben, aminek meg van a helye. Ha kérdeznének, őszintén válaszolnék, még úgyis, hogy tudom, sokan nem értenének egyet velem, s a tapasztalásaimat nem többnek, puszta önvédelmi mechanizmusnak tudnák be. Ennek ellenére elfogadom, és tisztelem ezeket az embereket. Mert a világban mindenkinek meg van a helye, s feladata. Sokan nem nyitottak arra, amit ma spiritualitásnak nevezünk, de több ezer évvel ezelőtt az életünk része volt. Senkit nem lehet sürgetni, vagy akarattal kényszeríteni. Erőltetni nem lehet másra egyéni gondolatainkat, hitrendszerünket. Igazi vegetáriánus is akkor lesz valaki, amikor megérik benne az elhatározás. Onnantól kezdve nem fog már visszafordulni. Ha hóbortból, vagy divatból teszi valaki, akkor ott még nem jelent meg az erő a változásra. Így gondolom ezt az önismerettel is.

Valljuk be azért, mindenki vágyik arra, hogy megtudja ki is ő. De vajon hányan tudjuk? Még én sem tudom igazán. Mert minden egyes tapasztalat után döbbenten állok magam előtt, s nézem azt az új valakit, aki megjelent előttem, egy ismét levált réteg alatt.
Ezért is ez az első rész. Mert lehet, holnap megint egy új ember leszek, egy teljesen más. Abban biztos vagyok, hogy olyan már nem szeretnék lenni, mint ezelőtt évekkel, amikor a legnagyobb hazugságok és tagadások önmagam ellen irányultak. Ezzel nem csak magamnak ártottam. Kérdem én: Hányan élünk így? Sokan, nagyon sokan. Azt hisszük, hogy jó ott, ahol vagyunk, közben a gyomrunkban, vagy szívünkben időnként, amikor alkalom adódna a változtatásra, megjelenik a félelem. Az a szorító valami, az újtól, az ismeretlentől, a változástól, bizonytalantól.
Pedig valójában semmi sem biztos körülöttünk. Minden változik, csak az időből adódóan gyorsabban vagy lassabban. A bennünk élő lelkünk, tudatosságunk mindig jelez nekünk valami formában, de ahhoz meg kell hallanunk őt. Le kell csendesíteni a zajokat magunk körül. Lekapcsolni a rádiót, tv-t, bevonulni önmagunkba, ott pedig lecsendesíteni az elmét. S figyelni. Van akinek egy alkalom, van akinél egy év, mire meghallja belső hangját. Időnként az is elég, ha csak bele nézünk a tükörbe, s elrévedünk képmásunk szemében.
Sokan például nem szeretnek egyedül, s csöndben lenni. Netán véletlen? Aligha. Szerintem igazából tudjuk ennek az okát. Ahhoz viszont, hogy szeressünk magunk társaságában létezni, egy hirtelen elhatározás, cselekvés kellene. Mert a hang már szinte kiabál bennük, hogy VÁLTOZTASS! Változtatni pedig érdemes, és sosem késő. Mert ugye te te vagy, én én. Ha magammal képtelen vagyok együtt élni, akkor vajon mással sikerülni fog?

Befejezésként visszatérnék egy gondolathoz, mely pszichológia nyelvén lehet tényleg nem más, csak a védekező mechanizmus bennem. ;) De azért adjunk lehetőséget arra is, hogy talán tudatom nyitott az univerzum bölcsességeire, s talán már hallom a belső hangot, ami nem más, mint a teremtő. Ez a gondolat pedig a következő:
Számomra nincs rossz. A rossz azért van, hogy általa megtapasztaljam a jót. Hogy tanítson arra, mit akarok, vagy mit nem. A gonoszság is inkább tudatlanság. Mert aki tudatosan él, az nem gonosz. Hisz az tisztában van vele, hogy csak magának képes ártani. Minden cselekedete visszatér hozzá. Hogy tudom uralni a rosszat, a gonoszt , a negatívat önmagamban? Úgy, hogy először felismerem, utána elfogadom, s megvizsgálom, hogy miből gyökerezik, táplálkozik. Hogy aztán hatalmam legyen saját gonoszságom felett. Amíg nem tudom szeretni magam, amíg nem tudom elfogadni a bennem lévő megnyilvánulásokat, addig folyton leckéztet az élet mások által. Tehát merjünk magunkra időt szakítani, s csodáljuk azt a gyönyörű lényt, aki testünkben létezik, s teremt.

Az általam használt "technikák" mindegyikéről szeretnék szót ejteni, egy-egy külön kis fejezetet szánva ezeknek. Bizonyára már sokan ismerik közületek, de összehasonlítás képpen, a leírásuk mellett megosztom a tapasztalataimat, hogy azzal is érthetőbbé, élvezetesebbé tegyem azoknak, akik úgy gondolják, szeretnék elkezdeni a gyakorlatok valamelyikét.

Kívánok hát mindenkinek jó és élvezetes utat önmagában, útvesztők nélkül! ;)