Önismereti utazás egy fesztivál tükrében

2016.08.30

Nem is olyan rég - ami azt jelenti, hogy pár éve :D - arra jöttem rá, hogy önismeret hiányában az ember fia nehezen boldogul az életében. Mindig az elvárások mások felé, vagy megfelelni akarás, bizonyítás, de hogy is várhatunk el valamit, ha azt sem tudjuk sokszor ki az a valaki, aki bennünk lakik. Akivel le kell élnünk az egész életünket. Ha magunkat nem ismerjük, hogy látnánk a velünk szemben ülőt, a mellettünk lakót, a szerelmünket, vagy családtagjainkat teljes önvalójában? Persze valószínűleg az egyik legnehezebb feladat feltárni magunkat őszintén. Mert annyi, de annyi réteg rakódik ránk az évek folyamán, hogy azt lehámozni komoly és igen megpróbáló feladat. Mégis aki el kezdi járni ezt a különösen ismeretlen utat, végül rájöhet, hogy minden, ami körül vesz kívül és belül, az nem más, mint egy csoda.
Én személy szerint nehezen kezdtem neki, s poklot, mennyet megjártam már, mert lássuk be..., szembesülni minden egyes dologgal, mely bennünk lakozik, néha ijesztő. Hisz nem csak szép, de a megítélés szemszögéből nézve csúnya formákat is ölt néha a személyiségünk. Felismerni magunkban az agressziót, vagy félelmet, haragot, ítéletet, és még számtalan "negatív" tulajdonságot vagy érzelmet. S hogy miért tettem idézőjelbe a negatív szót? Mert, ahogy írtam, megítélés, ami nem más, mint nézőpont kérdése. A jó dolgokat könnyű elfogadni magunkban, de a rútságunkat akkor ki fogja elfogadni, és szeretni, ha nem mi? Ha még én sem vagyok képes magam meglátni igazán, hogy is várhatom el, hogy mások annak lássanak, aki vagyok? Hogy mások azt szeressék bennem, aki valóban vagyok?
Ezért kezdtem el feltárni önmagam már évekkel ezelőtt, amit egy igen drasztikus lépés indított el bennem. A régi életem hagytam ott, és távoztam a félelmetes bizonytalanságba, mely később (amit a döntésem pillanatában még nem tudtam) a határtalan boldogságot adta meg jutalmul.
Így hát azóta is, ha fogalmazhatok ezzel a szóval, bátorságpróbákat teszek időnként. Igyekszem szembenézni a nagy és hatalmas démonaimmal. Egyik ilyen félelmem például, amikor egyedül, magányosan kell sok ember között lennem. Bevallom, mint az emberek többségénél, engem is kirázott a hideg a MAGÁNY és EGYEDÜLLÉT szavaktól. Holott tudtam magamról, hogy azok közé tartozom, akiknek időnként szüksége van az egyedüllétre, hogy meg tudjon újulni, hogy feltöltődjön, és erőt gyűjtsön a következő útra.
Már tavaly elterveztem, hogy vagy külföldre utazom el egyedül egy hétre, vagy elmegyek a híres Ozora fesztiválra. De akkor ez nem jött össze, mivel ha tetszik, ha nem, teremtő erővel rendelkezünk, s csak addig termeltem magamnak a gondolatokat, érzéseket, mígnem megvalósíthatatlanná vált. Amit őszintén szólva akkor nem is bántam. Valószínűleg még nem voltam rá akkor lelkileg felkészülve.

Így ismerve már ezt az oldalam, az idén előre gyűjtöttem, s megvettem már elővételben a jegyet a fesztiválra, mert tudtam, hogy így mindenképp elmegyek, sajnálnám azt a sok pénzt kárba veszni.
Ahogy közeledett az időpont, az az ismerős szorító érzés kezdett megjelenni a gyomromban. Ez volt a félelem. De ilyenkor arra gondoltam, hogy majd milyen jót táncolok, elleszek a kis világomban, és ott valószínűleg sok hozzám hasonló gondolkodású emberrel fogok találkozni, ismerkedni.
Végül eljött a nagy nap...
Előtte való napjaimban körvonalazódott, hogy kezd szétcsúszni valami bennem. Keveset voltam magammal, mindig volt, ami elvonta a figyelmem, és sokat is dolgoztam. Fáradt voltam, és történtek olyan dolgok is az életemben, amik megviseltek, lelki fájdalmat okoztak. Így pont úgy indultam neki ennek az egy hétnek, hogy az energiaszintem a béka segge alatt volt, mind fizikailag, mind lelkileg.
De eldöntöttem, hogy megyek, így összeszedtem minden erőmet, és gyávaságomat felismerve, a megmaradt bátorságomat is összegyűjtöttem.

0. nap
Ez a napom a készülődésről szólt. Mindent fontos dolgot összeszedtem, igyekeztem a bennem dúló félelmeket elhessegetni, vagy elnyomni, jobb esetben pedig megérteni. A történethez hozzátartozik az előzmény. Szomorúság, és magányosság érzései keveredtek bennem. Ezért vasárnap délután egy egyszerű technika segítségével megvizsgáltam ennek eredetét. Egy egyszerű technika segítségével visszavittem magam az emlékeimben, míg végül egy kép jelent meg előttem.
Pici baba voltam, aki édesanyja karjaiban fekszik nyugtalanul, magányosan, a fél az egyedülléttől. Én voltam az, pár hetes csecsemőként. Képzeletben a mostani kezeimbe vettem a csöppnyi testet, és nyugtatni kezdtem, közben azt mondogattam neki: "Minden rendben, itt vagyok, vigyázok rád! Én itt vagyok neked!" Az a bölcs, gyermeki énem nagyon félt. Nagyon- nagyon szorongott. Nem tudtam mire vélni ezt az emléket, de később anyukámmal való beszélgetés alkalmával kiderült, hogy kiskoromban sokat volt egyedül éjjel, mert apu dolgozott, ó pedig félt, magányosnak, és egyedül érezte magát. Mennyire érdekesek vagyunk mi emberek. Hogy tud ránk hatni más energiája. Átvettem, s átéltem az engem alkotó, s teremtő test minden egyes részét. Fura volt arra rájönnöm, hogy igazából nem én vagyok és nem én voltam soha magányos, hanem anyu félelmeit élem több, mint negyed évszázada. Ez maga az ember...hordozzuk magunkban múltunkat, mások múltját, félelmeit, és sokszor nem is sejtjük, milyen dolgok mozgatnak minket, tesznek azzá, akik most vagyunk, a jelenünkben.

A történetem pikantériája volt még, hogy közben el kellett fogadnom azt a tényt, hogy elengedjek valakit, akit szeretek. S aki nem érezte akkor, abban a pillanatban teljesnek magát mellettem. Mit tehetnék ilyenkor? Hagyom hát a dolgokat úgy, ahogy vannak, s próbálom megérteni a miérteket. Mert az ember ilyenkor mindig a miértekre keresi a választ. Aztán mikor jön a válasz, ismétli egy másik kérdés és így tovább. Értettem, aztán nem értettem. Hisz azt láttam, azt éreztem, hogy minden pillanat, amit együtt megéltünk, az teljes, és szeretet vette körül. De ott volt minden külön töltött idő ami pedig az agyalásról, egóról, félelmekről szólt. Ilyenkor én sem láttam tisztán a másikat. Bár én mindig nehezen értettem meg a kapcsolatokat, mert sajnos, vagy szerencsére (még nem tudom, hogy ez áldás, vagy átok), elég erősen érzékelem az emberek közötti energiát. Mindenesetre el kellett fogadnom azt, hogy valaminek itt, most vége. Talán csak apró, hülye emberi programok miatt, de akkor is, vége. Majd lesz egy új, egy más, és jobb. Talán vele. Vagy nélküle.

1. nap
Vezettem, és azt éreztem, félek. Hogy pontosan mitől, azt csak sejtettem. Közben megérkeztem, érzéseim vegyesek voltak. Várakozással telve, és felvértezve indultam be a kapun, de a szorongás megmaradt bennem...EGYEDÜL. Egyedül leszek. Rengeteg embert láttam mindenfelé. Nagy nehezen találtam helyet, felvertem a sátram, egy fa tövében. Hozzáteszem, egy domboldalon találtam helyet, ahol így ferdén kellett aludnom, minden éjjel lecsúsztam a sátor végébe, és, többször vissza kellett másznom. A végére egyébként egész jól megszoktam.
Tehát miután berendezkedtem, lementem a völgybe ismerkedni a hellyel. Azt meg kellett állapítanom, hogy rohadt nagy a terület. Sok ember már sétált be, és végre olyan egyedinek tűntek. Egy magyar szót sem hallottam, csak angol, francia, vagy német nyelven társalogtak többnyire. Csapatokban vergődve, vagy párban sétáltak mellettem.
"Na fasza, kellett neked ide egyedül jönni. Most mondd meg, mit akartál te bizonyítani?"- gondoltam magamban. Akkor még nem sejtettem, hogy napok kérdése, és lesznek nekem még skizoid tüneteim is.
Próbáltam tájékozódni a térképen, amit a kezembe nyomtak, de szerencsére épp találkoztam az egyik szervezővel, aki nagyon készséges volt, és elkísért mindenfelé.
Amíg nézelődtem, a gondolataim elterelődtek, és ez akkor, nagyon jó is volt így. Telt, múlt az idő, mikor megláttam reményem fénysugarát, vagyis az egyik vegán étkező helyet, a Green Fusiont (ez itt a reklám helye :D ), ahol pár ismerősöm dolgozott. Én kis naiv ugyanis azt hittem, hogy majd esténként velük tudok bandázni. No, ez az illúzióm hamar szertefoszlott, mikor beérkezvén a konyhára, láttam, hogy mindenkinek lóg a bele, kint meg hatalmas sor várakozik a kosztra. Szóval szomorúan ballagtam vissza a sátramhoz. Közben ismét azon töprengtem, hogy most tényleg kellett-e ez nekem.
Este úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, megpróbálom magam jól érezni. Bementem a megnyitóra. Ami egyébként ijesztő és fantasztikus volt egyben. A hatalmas tömeg körülvette a nagy teret, ami több ezer embert jelentett. És amikor meggyújtották a máglyát, a tömeg megindult, mint az őrültek,és berohantak a fősátorhoz. Én közben fentről, egy domb tetejéről néztem az egészet. Közben szólt a zene, a ritmus, dobok, didgeridoo, doromb, hegedű hangja áramlott fel, hozzám. És ez elvarázsolt. Az a kettősség érzés, ami bennem kavargott, még csodásabbá tette az egészet. Végül lementem én is, és csak táncoltam, és táncoltam. Láthatóan mindenki jól érezte magát. És ott, akkor azt éreztem, hiába vagyok egyedül, mások is így élik meg ezt a pillanatot. Nem láttam egymás kezét fogó párokat, mert ez a műfaj nem is erről szólt. Ezek a zenék tényleg azért vannak, hogy önmagunkba elmerülve éljük át a zene, és mozgás örömét.

2. nap
Felébredve eszembe jutott, hogy még kemény hat nap vár rám. S mivel nehezen indultam neki ennek a napnak is, ezért jógával indítottam, majd egy kis meditációval erőt gyűjtöttem, ami hatásosnak bizonyult.
Már az úton lefelé haladva hallottam a dob dübörgő hangját, ami hívogatott, és alig vártam, hogy táncolhassak. Jól is éreztem magam, elmerültem a hangokban, és csak élveztem a zenét. A fél napom így telt el. A sátra között ide-oda ingáztam, és táncoltam, nevettem. Vízben fürödtem, sárban ugráltam, mint egy gyerek. Este visszamentem a sátorhoz, hogy átöltözzek, de egy ismerős telefoncsengést hallottam. Egy olyat, ami eddig annyira kedves volt a fülemnek, de most ijesztő gyorsasággal radírozott ki bennem minden aznapi élményt, s rántott vissza a múltba. Oda, ahonnan pár napja menekültem. Az önmegismerő utazásom mellett ha akartam, ha nem a sors olyan feladatot is adott, hogy a másik iránti hiány, elhagyatottság érzése mellett keressem, s találjam meg azokat a pillanatokat, amiket meg tudok élni. És itt volt a délelőtt, ami túlélést jelentett számomra. S most tessék...
Nehezen mentem vissza a völgybe. Szinte bemenekültem élményeim elől az egyik épületbe, ahol nagyon kellemes, lágy zene szólt. Ringatott, vigasztalta a lelkem. A talaj homokos volt, meztelen lábammal, beletúrtam, szemeimet becsuktam, csak figyeltem befelé, magamba. Hagyni akartam, hogy a fájdalom, ami épp akkor bennem volt, átadja az üzenetét. Ekkor lehuppant igen közel hozzám egy csapat. Egyáltalán nem zavart senkit - rajtam kívül-, hogy annyira közel voltak hozzám, hogy már szinte az ölembe landoltak. Az egyik srác a barátnőjével pedig elterült előttem, és simogatni kezdték egymást.
A fiú az érintéseivel emlékeket idézett fel bennem. Néztem őket. Ahogy kezeivel végigsimította a lány arcát, ahogy megcsókolja a homlokát, a száját. Ahogy suttogtak egymásnak, majd nevettek. Éreztem rajtuk a szenvedélyt, a lágyságot, az érintésükben minden benne volt. S akkor feltettem magamban a kérdést.
Mi a szeretet? Mi a teljesség? Hisz minden, amit láttam, én voltam, én voltam, aki mindezeket pár hete még megélte. Mindezek az érintések akkor mit jelentenek? Vajon hazudhat egy pillanat? Honnan tudhatjuk, hogy a másik szeret minket, vagy mi őt? Mi az igazi szeretet? És egyáltalán mi a szerelem? Mert lehet most így érintik egymást, de elég egy apró gondolat, tett, és minden azonnal megváltozhat.
A fájdalom ekkor erősödött bennem. Mert most már semmit sem értettem. Azt éreztem, nem értem az érzelmeket. Nem értem a szavakat, az érintéseket. Nem értem az embereket, és magamat sem.

3. nap
Nehezen telt. Az előző este sebeket hagyott bennem. Magányosnak éreztem magam, nagyon. Nagyon. Néztem az embereket, s csalódottságot éreztem. Szomorú voltam, mert azt hittem, itt megtalálom majd magam. Hogy itt elvont emberek lesznek, és végre majd tartozom valahová. De megint, mit már olyan sokszor, teljesen idegennek és elhagyatottnak éreztem magam. Itt kezdtek a skizofrén tünetek felerősödni bennem. Önmagammal végeztem hosszú párbeszédeket. Talán néha még hangosan is beszéltem. Mi bennem a hiba? Miért nem találom sehol, de sehol a helyem? Hol vannak hát azok, akik engem megértenek? (Hogy is találhattam volna meg, ha még én sem értettem magam. :D :D :D ). Kezdtem besokallni a látványtól. Minden harmadik pasi vagy Jézusra, vagy Buddhára hasonlított, egy kis Szandokános beütéssel. A sok spirituális, egyedi, raszta hajú, agyon tetovált, meg kifestett ember kezdett csömörré válni számomra. Míg mindez különlegesnek tűnik egy átlagos helyen, itt, összeömlesztve a fesztiválon, már tényleg viccesen hatott. Végül egy hang szerencsére kizökkentett a gondolataimból. Egy srác szólított meg angolul. Rövid, barna haja volt, és egyszerű rövidgatyában volt. Komolyan azt éreztem, boldogság tölt el, hogy átlagos a kinézete, és semmi ezós nincs benne. Beszélgetni kezdtünk angolul, de nehezen jöttek a szavak. Egyrészt mert nagyon gyenge az angol tudásom, másrészt meg nem volt kedvem beszélgetni. Szerdára már kezdtem egész megszokni, hogy alig beszélgetek valakivel napok óta. Megkért, hogy találkozzak vele este majd az egyik sátorban. Megígértem neki, hogy ott leszek. De ahogy közeledett az este, én kezdtem jobban és jobban érezni magam egyedül. Bolyongtam a sötétben, az emberek között, a zenei sátra között ide-oda járkáltam, s annyira el voltam a saját társaságomban, hogy már szinte sajnáltam megszakítani ezt az élményt. Elindultam a megbeszélt helyre, mert mégiscsak megígértem, (és az ígéret szép szó...), de közben azon tanakodtam, hogy mi lenne, ha nem mennék oda? Már megint más miatt teszek valamit, közben én mit szeretnék, azt háttérbe szorítom. Persze jó felnőtt módjára mégis elmentem a találkozóra, de az imáim szerencsére meghallgattattak. Hatalmas tömeg volt, így nem találtuk meg végül egymást. Én pedig leülhettem egyedül, és élvezhettem ismét magamat.

4. nap
Kezdtem örülni, hogy végre már csütörtök van. A napom nagy részében kószáltam, feküdtem a napon, ettem, táncolgattam. De találkoztam egy igen fura figurával.
Épp a fűben ültem, és megettem a banánomat, amikor a következőket hallom:
- Hahó! Hall engem valaki? Ezt csak én látom? Ez vajon a valóság? Ő tud róla? Hééé, szomjas vagyok!
A hang irányába fordultam, és annyira megörültem, hogy végre magyar nyelvet hallok. A csaj mindeközben sétál a fűben és ezeket a kérdéseket kántálja továbbra is.
- Minden rendben veled? - kérdeztem.
- Ezt csak én látom? - kérdez vissza.
- Hát, nem tudom mit látsz.
- Szomjas vagyok.
- Tessék, itt a vizem, igyál. -nyújtottam át neki a flakonom.
Kezdett közeledni hozzám.
- Minden rendben van veled? Vagy beszedtél valamit, amit nem kellett volna? - kérdeztem.
Erre a lány megint elkezdte:
- Hall engem valaki? Ezt csak én látom? Ez vajon a valóság? Ő tud róla? Hééé, szomjas vagyok!
És ezt mondogatta egymás után, mint amikor megakad a lemez. Hát, arra gondoltam, itt a remek alkalom, hogy ne unatkozzak, válaszolgatni kezdtem a kérdéseire, amin láthatóan meglepődött, kicsit ki is esett a szerepéből.
- Ezt csak én látom?
- Neeem, én is látok mindent.
- Ez vajon a valóság?
- Nem, itt semmi sem valóság. Minden, amit most látsz, illúzió. A te teremtett világod.
- Ő tud róla?
- Nem tudom, szerintem nem.
- Szomjas vagyok.
Aztán megunta, és ott hagyott a fűben. Pedig még egy pár kört szívesen elhallgattam volna.

5. nap
Reggel felkeltem, és eldöntöttem, befejeztem az önsajnálatot. Azért jöttem, hogy élvezzem a magányt, hogy megismerjem magam, mennyire vagyok képes egyedül is létezni a tömegben. Felvettem a kedvenc ruhámat és elindultam ismét a völgybe.
Elmondhatatlanul jól éreztem magam. Teljesen átadtam magam a pillanatnak, tényleg megéltem mindent, amit csak lehetett. Persze többen is odajöttek hozzám beszélgetni, de azt vettem észre, hogy kezd zavarni. Persze jó volt, de aznap kimondottam jól éreztem magam egyedül. Ha épp nem táncoltam, akkor érdeklődve néztem az embereket. Szeretem nézni az embereket, mindig is szerettem. Talán ezért is érzek meg dolgokat, rezgéseket velük kapcsolatban, mert valahogy ismerem a mintákat. Gyerekkorom óta megérzem a mesterkéltséget, és bevallom, zavar is, amikor valaki csak azért kedves, mert épp az a dolga.
A chillout sátorban sokan ültek, és hallgatták a zenét. Senki sem táncolt, a nagy tér ott állt üresen. Arra gondoltam, itt a remek alkalom, hogy ismét bátorságpróbát tegyek. Bementem hát középre, becsuktam a szemem, nagy levegőt vettem, s táncolni kezdtem. Ekkor valami csoda történt. Talán a bátorságomért megajándékozott valamivel a testem, vagy a lelkem. Végre - és talán életemben ez a második alkalom lehetett - úgy elmerültem a zenében, hogy végül már a testem mozgatott engem. Nem kellett gondolkodnom a mozdulataimon, koordinálni magam, vagy figyelni a ritmusra. Az inak, izmaim megérezték, mit kell tenniük. Könnyeddé váltam, és azt éreztem, egy másik dimenzióban vagyok. Áramlok!- ezt éreztem. Eggyé váltam mindennel, mindenkivel, az energiám beterítette a helyet, és tiszta szeretetet éreztem kiáramlani magamból, mely velem egyótt létezett. Nem tudom mennyi idő telhetett el így. De mikor kinyitottam a szemem, az emberek néztek, és mindenki csak mosolygott rám. Talán ők is éreztek valamit. Leültem én is a homokba, és csukott szemmel hallgattam tovább a zenét. Béke és nyugalom vett körül. Ekkor egy fiú jött oda hozzám. Mikor leült mellém, felém fordult, és megköszönte azt, amit látott. Azt mondta, úgy, táncoltam, amit eddig még soha nem látott. Tele volt élettel, női energiával, és látja rajtam, hogy szeretem magam, a testem. És ez neki hatalmas erőt adott, a napját szebbé tettem. Majd megint megköszönte, és elment. Ennyit akart. Semmi többet.
Nem hiszek a véletlen találkozásokban. Ez sem volt véletlen. A mondataival olyan lendületet, megértést adott, amit azóta is hordozok magamban.
Mert ott, abban a pillanatban, amikor valóban táncoltam, mesterré váltam. Az élet és pillanat mesterévé. S ami bent, az kint. És igen, akkor valóban szerettem magam. Nagyon. Ennyi lenne az élet. Dönteni az mellett, hogy időnként kiengedjük magunkból a mesterünket, és csak áramlunk. Ezzel pedig másoknak örömöt szerezhetünk.
Este úgy feküdtem le, hogy megköszöntem a napot magamnak. Annyira boldog, és határtalanul büszke voltam. Arra, hogy vére itt vagyok, és megcsináltam, és be kellett vallanom, hogy szeretek egyedül lenni. Miért félünk mi emberek ezt kimondani? Hogy néha jó a magány?

6. nap
Csak ültem a fűben és néztem a sok embert. Mint az első nap. Csak most valaki más szemével láttam már. Azt éreztem, béke és nyugalom van bennem. Hogy valóban megbékéltem önmagammal. Hogy rátaláltam MAGamra, a magra bennem, amiből ezután mindig tudok majd erőt meríteni. Amiből majd mindig új élet fakadhat.
De történt egy érdekesség is. Nem hiszek abban, hogy mindenhol és mindenben üzeneteket, jeleket kell keresni, de ez valahogy most nekem szólt. Még előző nap készítettem egy üvegképet, amire a nevemet írtam fel rúna jelekkel, ami valahogy elveszett. Valakinek talán megtetszett, és elvitte, vagy lehet eltört, nem tudom. De már nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Persze akkor bosszantott, és arra gondoltam, majd másnap még megnézem, hátha megtalálom. Viszont most nem akartam. Emlékszem, ahogy festettem fel rá a nevem. Már akkor arra gondoltam, hogy mi értelme van ennek? Miért akarom mindig tudatosítani magamban, hogy ki vagyok, vagy mi az utam? Hisz annyi minden változik. Ennek így kellett lennie, egy üzenet, hogy itt kell hagyni a régi énemből egy darabot. Az már nincs, el kell engednem. Egy régi Emese jött ide, de elhagytam. Nem akarok ragaszkodni többet hozzá, nem érdekel már.Mert egy valaki új fog innen ma elmenni. Hogy ki, azt még én sem tudtam pontosan (még most sem ismerem teljesen ezt az új énem), de nem is ez a lényeg. Más lettem, mint aki eddig voltam.Azóta kicsit fura is olvasni a nevemet. Vagy amikor valaki szólít. Mintha az energetikája megváltozott volna. Még kicsit idegen számomra.
Este úgy döntöttem, amit akartam, azt itt most elértem. Ezért összepakoltam a sátram, elköszöntem a helytől, az új ismerősöktől, és eljöttem. Nem láttam már értemét ott maradni a hetedig napon. Ettől a helytől kaptam valamit, amit soha nem fogok elfelejteni. Egy élményt a magányról. Mikor megtapasztalhatjuk, hogy nem a szó a félelmetes, és ijesztő, hanem az az energia, amit adunk hozzá. A magány szép és nemes dolog is lehet. Ehhez viszont tudatosan érdemes megélni az egyedüllétet.

7. nap
Bár már nem a fesztiválon voltam, mégis ide veszem. Hisz az önismereti utazásom része. A Balatonon fürödtem. Egyedül. És meglepő módon nagyon élveztem. Néztem itt is az embereket. Sokan voltak. Többnyire családdal, barátokkal, párban. Egyiknek sem lettem volna a helyében. Egyet sem irigyeltem. Teljesen szabadnak éreztem magam. Azt éreztem, úgy vagyok jól, ahogy vagyok. Nem akarok több lenni vagy más. Azt szerettem, aki ott voltam. Abban a pillanatban semmi sem hiányzott az életemből.
Ültem az egyik sziklán, és eszembe jutott az elmúlt hét. A sátorban töltött éjszakák, mikor hallgattam a kopogó esőt. A szinte kimerültségig fokozódó táncok, az új ismerősök, vagy az a régi barátom, akit fel tudtam hívni időnként, akiből töltekezhettem, ha már nagyon magam alatt voltam. És eszembe jutott a pár, akik megnyitották a fájdalmam azon a keddi estén. Az érintéseikkel, csókjaikkal. Emlékszem, belül sírtam. S megfogalmazódott bennem újra a kérdés: Mi hát a szeretet? Még mindig nem tudom pontosan. De valamire rájöttem. Nem tud úgy érinteni az, aki nem adja át magát a pillanatnak. S ha átéli a pillanatot, mi az, ha nem maga a szeretet? Teljesen mindegy, hogy akkor épp magát szereti, és azért érinti meg a másikat, mert titkon ő is erre vágyik. Teljesen mindegy, hogy azért teszi valaki, mert csodálja a társát, vagy mert jó érzés, ha az arcához érhet. Mindegy, hogy abban a pillanatban mi vezérel minket. De akkor azt érezzük, hogy mindez jó, és nagyon szeretjük a másikat. És csak ez számít, semmi más. A következő pillanatban már talán mindez elmúlik. De aki átéli, az legalább elmondhatja magáról, hogy időnként át tudja magát adni a teljességnek. Nem igaz?

S VÉGÜL...

Vajon hányan vagyunk minderre képesek?
Vajon hányan merünk benne lenni a pillanatban az agyalás helyett? Hányan merjük megnyitni magunkat, s feltétel nélkül belemerülni abba, ami nekünk igazán jó?
Nem ez lenne az élet? Megélni azt, amit a sorsunk elénk tesz?
Miért félünk annyira a boldogságtól mi emberek?
S igen, a boldogság időnként fájdalommal, szomorúsággal társul, de ettől válik tökéletessé minden.
S ha a boldogság, vagy jó dolgok elmúlnak , bizony nehéz elfogadni, de akkor mindez annyit jelenthet, hogy idővel valami még jobb és hatalmasabb jön majd a helyére. Mert annak a valaminek el kellett múlnia, azt a valamit már kinőttük. Hogy át tudja adnia helyét valami újnak. Ezt viszont nem mástól kell várnunk, hanem magunktól.

Minden percben újjászületünk, változunk, s alakulunk. Nem az emlékeink vagyunk, nem a magánytól félő édesanya, akinek félelmét vérünkkel, s tejjel szívtuk be. Az már elmúlt. Mindig újulunk, alakulunk, változunk. Ha mindezt elfogadjuk, s nem ragaszkodunk múltunk árnyaihoz, régi szokásokat hagyhatunk el, félelmeknek inthetünk búcsút, új képességeket fedezhetünk fel magunkban. De a döntés csakis a miénk, hogy a bennünk lévő mestert engedjük-e kiteljesedni, s megmutatni fényünket másoknak is.