Fogadj örökbe

Terhes gondolatokkal a fejemben vágtam neki a hazaútnak. Olyan dolgokon járt az agyam, amik most estére már kicsinyes, gyermeki gyarlóságnak, vagy játéknak tűnnek. Egy pillanat alatt megváltozott minden, ahogy útközben, valami zenét hallgatva tűnődtem a lelki gyötrelmeim gyökerén hintázva.Egy autó fékezett be előttem. Oldalra pillantottam, hogy mi lehet az, s ekkor apró, pici lábakat, majd egy hozzá tartozó fehér, fekete foltos fejet láttam meg előbukkanni. A félelemmel mit sem törődve az én kocsim elé is befutott a kis őrült. Lelassítottam, s láttam, hogy benéz, majd tovább halad és az utána jövő elé is beugrik.

Az első pillanatban arra gondoltam, hogy biztos csak át akar menni az úton ez a neveletlen eb, de mikor észrevettem, hogy az autókhoz siet, mintha várna, vagy keresne valakit, akkor lefékeztem és megálltam. Persze a kis foltos rögtön odajött, azt hittem, be is száll az autóba. Kiszálltam, és próbáltam átterelni az út túloldalán lévő házakhoz, de nem ment. Vissza-vissza szaladt hozzám. Ekkor már sejtette ,hogy azon kutyák sorsára jutott, akit megunhatott a gazdája. Csak egy pillanatra szálltam vissza a kocsiba, hogy kivegyem a telefonom, ő ismét őrült módjára szaladgált fel le. A sok teherautó, kamion, személyautó meg csak jött, fékeztek, csikorogtak, kerülgették. Mikor egy orbitálisan erős fékcsikorgásra lettem figyelmes. Ijedten hátranéztem, és akkor láttam, hogy a kutya egy teherautó alatt van. Irtó mázlija volt, elképzelni nem tudom, hogy tudott egy mozgó jármű alá bekeveredni. Kisétált, majd a sofőr ki sem szállva, továbbhajtott.

Nem hagyhattam ott. Magamhoz hívtam, és jött. Majd nézett rám. Boldogan, farkát csaholva, csillogó szemmel. Nézett rám, mint egy istenre. Persze a környéken senki sem ismerte. És több tucat telefon árán találtam rá egy állatvédő csoportra. Közben még egy órát kellett várnom, mert az önkormányzattól ígéretet kaptam, hogy kijönnek értünk, várjunk. Hát, mi vártunk. És fagytunk szét. A kutyus, mit az árnyékot, úgy követett. Lehajoltam hozzá, megsimogattam. S akkor láttam, hogy valószínűleg vemhes.

"Hát most már értem, miért nem kellettél a gazdádnak..."

Ott álltunk az erdő szélén, a rengeteg autó elsuhant mellettünk, s akkor már nem létezett a reggeli bajom. Valahol elhagytam. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy vajon jól döntöttem-e azzal, hogy kihívtam az ebrendészeket. Csak azzal tudtam nyugtatni magam, hogy látva a kétségbeesett fel-le szaladgálását, már rég nem élne. Persze közben senki nem jött ki. A nagy bürokráciában valahol az éterben elakadt az az információ, hogy Helvécia és Jakabszállás között én ott állok egy kirakott kis lénnyel. Természetesen a telefonban mindenki készséges volt, és továbbirányítottak. Életemben nem memorizáltam ilyen gyorsan telefonszámokat, mint ma. Végül úgy döntöttem, hogy mivel már nem érzem a kezem és a lábam, a kutya pedig láthatóan szomjas, személyesen bemegyünk a menhelyre.

Készségesen beszállt ez a kis foltos tündér az autóba. Nem tudtam, hogy mi lesz a sorsa. Bárcsak elvihetném haza. De albérletbe, panelban egy másik kutya mellé már nem mertem. A Mentsvár az állatokért alapítvány menhelyén fogadtak. Megálltam a parkolóban, és ránéztem. "Te mit tennél a helyemben? Mit csináljak most? Ne haragudj rám, kérlek!" Névtelen kutya nézett rám. Nem válaszolt. Mit tenne? Talán nem ezt. Neki ott, a megmentője voltam. Utána nem érti, hogy miért veszik ki a kezemből, és miért zárják karanténba. A menhely dolgozói előtt le a kalappal. Készségesek voltak, szerencsére befogadták, és még azt is megengedték, hogy káromkodjak: "Hogy a jó büdös k*rva anyját annak, aki kiteszi az utcára a kutyáját!" Bólogattak. Kiderült az is, hogy vemhes. És meg sem lepődtünk azon, hogy nincs benne chip.

Aztán aláírtam a papírokat, és ő egy kis helyre bezárva ugatott felém...

Megmutatták, hogy milyen kutyusok vannak benn, ezt most nem részletezném, némelyik hogy milyen állapotban kerül be! Utána eljöttem, de már kifelé menet hozzá fogtam bőgni. Sírtam. Igen. Nekem semmivel sem különb ez az állat, mint az ember. Semmivel. De miért csodálkozunk, hogy ilyenek megtörténnek? Hát az embert az úton fekve hagyják. Ugye? Akkor ki a francot érdekel egy bolhás dög?

Kérek mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa, hogy ne vegyen kutyát! Kérlek. Ne tedd. Annyi gyönyörű vár gazdára ott, a menhelyen, vagy az út szélén. És ivartalanítsunk! Sajnos én is beleestem abba a hibába, hogy nem figyeltem eléggé, és vemhes lett a kutyám(akit szintén örökbe fogadtam). De nem tettem az útra ki. A két kezemmel segítettem világra a kicsiket. És a fagyban szórólapokat dobáltam róluk, egy kedves barátom segített megosztani, aki az Állatmentő Szolgálatnál dolgozik. Két kutyának még nem lett gazdája, de a szüleim lelkiismeretesen gondozzák a kertes házban. Mi felelősséget vállaltunk, és tanultam a hibámból. Haza érve, Réna kutyám oly örömmel fogadott, nem tudta elképelni, hol késlekedtem ennyi ideig. Megérezte az idegen szagot, körbeszaglászta a ruhámat, a pokrócot, amire ráfektettem a kis vendéget. És azt hiszem, hogy rájött, hogy szomorú vagyok. Mert próbált vigasztalni. A fejét rám tette, nézett, és nyalogatta a kezeimet.

Ivartalanítás, örökbe fogadás. Csak így segíthet az, aki igazán állatbarát. És illene megállni az úton, ha ilyet lát az ember. Sokszor nem elég megosztani a facebook-on, az nem állatszeretet! Az semmi több, csak a lelkiismeret nyugtatása. Semmivel nem kevesebb egy keverék, ingyen elvihető, mint a tenyésztett drága kutya. A mai társam okos kutyus volt. És láthatóan hűséges, értette a szavaimat. Az autóban pedig jelzett ugatásával, ha más kutyákat hallott. És nagyon, de nagyon tud szeretni, ezerszeres áron meghálálják magukat.

Ma lefekvés előtt megölelem majd a hűséges barátomat, és megígérem neki századjára is, hogy amíg én élek, addig mellettem biztonságban lesz! A kis fehér-fekete foltos szukának pedig minden jót kívánok, és s legjobb gazdikat a világon!

Kapcsolódó oldalak:
www.menhely.eu
www.kezamancsert.hu
www.allatmentoszolgalat.com