20 év margójára

2018.11.12

A fürdőszobában álltam, s épp a hajam igyekeztem kiegyenesíteni, amikor felötlött bennem az első gondolat: "Miért csinálom ezt? Hisz az utóbbi két évben sose érdekelt, milyen a hajam."
Aztán elhallgattak az egyik énem hangjai, majd szemceruzával kezdtem kiszínezni a szemem környékét. Közben jött a második mondat: "Szereted így a szemeidet, miért kell ezt most?"
A tükör előtti buli csúcspontja az volt, amikor valami ragadós izét a hajamba dörzsöltem, hogy majd ettől nagyobb volumenű lesz, de a kezeim beleragadtak a hajtövembe.
Ott álltam, totál bénán, és kedvtelenül, majd kezdtem érezni, hogy a hiszti és az idő vészesen közeleg. Szidni kezdtem magam, miért nem hallgattam az első hangra. Ekkor dühömben már hangosan kezdtem el beszélni magamhoz, hátha közben le tudom nyugtatni a bennem felszínre törő sárkányt.

"Emese, most komolyan. Jól vagy? Mi a fene ütött beléd? Hisz arról írsz meg beszélsz, hogy merjünk önmagunk lenni. Ne már hallod! Te meg itt mindenféle hülyeséget csinálsz, közben nem is akarod az egész cicomát. Csesszus, ez nem te vagy! Pont ez a közösség volt az, aki annakidején is elfogadott téged olyannak, amilyen voltál."

Majd miután megbeszéltem magammal a dolgokat, lemostam magamról azt a ragadós valamit, felkaptam a kedvenc nadrágom, pólóm, és vizes hajjal elindultam a 20 éves osztálytalálkozómra. (Nyugi, út közben megszáradt a hajam, szóval annyira rosszul nem néztem ki végül. :D ).

Útközben azért megjelent bennem egy egészséges izgalom, mert kíváncsi voltam, ki hogy néz ki, hisz valakit már nagyon rég láttam. Szerettem volna hallani az életükről, és talán a sajátomról is szerettem volna mesélni kicsit. Megosztani azt, hogy 20 év alatt mivé váltam.

Nyugodt szívvel merem egyébként kijelenteni, hogy a legjobb éveim közé sorolhatom ezt az időszakomat. Bár nem panaszkodom a többire sem, de hát azok a szakközepes évek, amikor valójában nem is a tantárgyak tudása tanított, hanem az, osztályközösség, vagy kolesz falai közt zajló dolgok, no ezek azért megfizethetetlen tapasztalatot adnak. Mert hát szépen felkészíti az embert az élete további szakaszaira. Voltak közös nevetések, sírások, együtt vagy különlevések, szívatások, veszekedések, békülések. Plátói szerelmek, majd szerelmi bánatok. Utazások a vonatok, bulizások, meg lógások... Na meg persze tanulás, felkészülés is. :D Sokszor az otthoni gondok elől a kollégiumba menekültem. És szerintem ezzel nem csak én voltam egyedül. Sokan hagytuk arra az öt napra magunk mögött a családon belüli nehézségeket, és váltunk igazi fiatallá. A mai napig emlékszem, mennyire vártam már a vonaton, hogy milyen jó lesz újra találkozni a szobatársakkal. Aztán izgatottan nyitottam be a szobába, és ha nem volt ott még senki, rosszul esett a magány. Annyira szerettem megosztani velük a hétvégi, vagy a szünet alatt történt eseményeket. Mai szemmel nézve, egymás pszichológusai voltunk. J Olyan volt, mint egy jó terápia. És azt hiszem, hatásos volt.
Tudtuk meghallgatni egymást, és ha kellett tanácsot adni (még ha hülyeség volt, akkor is), vagy vigasztalni a másikat. Szívből örültünk egymás örömének, vagy osztoztunk a bánaton.

Ilyen emlékek röppennek fel például, mikor az egyik lányt felöltöztettük valami fontos eseményre. És nem volt egyszerű ízlése, de amikor bejött a szobába, alig ismertünk rá, olyan csodás változás érte.
Vagy amikor a barátnőm sokadjára szenvedett a srác miatt, akibe szerelmes volt. Ott ültünk este a hátsó lépcsőn, és hallgattam a bánatát. Aztán mikor a szobatársam lecsúszott a lépcsőn, mi meg annyira nevettünk, hogy szegényt hagytuk továbbcsúszni. A végén persze valamelyikünk elkapta a lábát. :D Alig volt pár ruhánk, és azokat cserélgettük néha, egy-egy bulihoz. Az egymásnak üzengetések órákon. Sutyiban cigizés. Szellemidézés (ilyet többet nem csinálnék...). A szalagavató, azzal a sráccal, akibe húdetitokbanszerelmes voltam.

Ma pedig, felnőtt fejjel, ahogy ültem egykori osztálytársaimmal, régi barátokkal a szépen díszített vacsoraasztalnál, végignéztem mindenkin, és azt éreztem, hogy bár eltelt húsz év, mégis volt valami, ami változatlan maradt. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Most talán már megtaláltam, mi is fejezné ki a leginkább. Ez pedig az örök ifjúság. Azt hiszem ezt láttam mindenki szemében. Olyasmi volt, mintha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk, visszaregresszálva magunkat egy korábbi énünkbe. Abba, akik 16, 17 vagy 18 évesen voltunk. Ugyanúgy nevettünk, viccelődtünk, mint régen. Hiába látszik mindenkin a kor, ott volt mögöttünk az a kamasz gyermek megbújva, aki ismét teret adhatott magának.
Kamaszkor... a legtisztább évek, amikor még az ész helyett a szív hajt, és azt érezzük, miénk a világ, minden nyitva áll előttünk, és őszintén merünk szeretni, vagy kisírni bánatunkat. Hát nem így kellene mindig, minden pillanatban most is?


Jó volt látni a csapatot. Jó volt hallani a külön kis életeket, és közben figyelni az arcokat, tekinteteket, mosolyokat.
És jó volt találkozni rég nem látott tanárainkkal, kik nem csak tanítottak, de példát is adtak nekünk egykor. Hogy mivel? Magával a jelenlétükkel, az emberségükkel, a szívükkel.
Emlékszem, egyszer anyukám nagyon beteg volt, és az osztályfőnököm hazaküldött, leigazolt egy egész hetemet, csak azért, hogy anyu mellett legyek, és segítsek neki. Az osztályban ha bárkinek személyes problémája volt, azt ő mindig igyekezett megoldani. A szakmai tanárom bár következetes volt, de mindig azt éreztem, hogy van benne egy óvó szeretet. Sokszor figyelt ránk, és néha egy- egy szóval, vagy nézéssel segített, hogy helyre kerüljenek bennem a dolgok. Nekem példaképeim voltak, mikor úgy döntöttem, pedagógus leszek.
Szerencsére vannak jó pedagógusok. Olyanok, mint a gyöngyszemek, értéket hordoznak. Kikről most írok, nekik megvan az a plusz képességük, hogy túllátnak a gyereken, és mindenkiben megtalálják azt az egyedit, ami bennünk is volt. Figyeltek ránk, értékeltek minket. Ez az igazi tudás. Ettől igazán különleges egy tanár.

És most itt, a gép előtt ülve, hálásnak érzem magam, nem csak a mai napért, hanem hogy ilyen szerencsés múlttal rendelkezem. A szombati osztálytalálkozón pedig ez a múltunk találkozott a jelenünkkel. Másoknak talán apró dolgok, amikről most írok. De a csoda ezekben a pillanatokban létezik. Azt, hogy észrevegyük, már csak rajtunk múlik. 


Köszönöm 12.B.!

© 2013 pirosmajom| Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen!