Zuhanás a sötét mély fényébe

2019.10.16

Az utóbbi időben "eltűntem" kicsit. Az a részem, aki ír, aki mások életében aktívan jelen van. S hogy mi volt az oka? Talán még most sem tudnám igazán megfogalmazni, de ha egy szóval kellene kifejeznem, akkor a VÁLTOZÁS.

Egyszer az egyik bejegyzésemben már írtam a változásról. Mert az valójában mindig, minden pillanatban ott van bennünk, csak sokáig nem akarjuk észrevenni, vagy tudatossá válni rá. S amikor az ember beleáll az útjába, vagyis úgy dönt, hogy azt teszi végre, amiért ide leszületett, olyankor mindezek erősebben kezdenek rá hatni, de mindössze csak azért, mert a fókuszát már önmagára kezdi helyezni. Így el kezdenek a régi minták, programok, félelmek - melyeket addig félre tettünk vagy elnyomtunk magunkban- újra a felszínre törni, hisz mind megoldásra vár, és kínálja az új életforma lehetőségét. Azt az új valamit, amit még nem ismerünk, hisz az eddig megszokott dolgainkkal már nem tudjuk képviselni, már nem tudjuk elnyomni sem többé, hisz a döntésünkkel mi keltettük életre újra, hogy azokat feloldva, átalakítva megértéssel, tovább tudjunk lépni az új világunkba.

Hát ez történt most velem is. Olyan régi sémák robbantak be újra az életembe, melyeket már azt hittem, rég feldolgoztam és elengedtem. Szituációk, emberek, gondolatok, érzelmek formájában. S mindeközben tovább nehezítette a dolgomat, hogy nyár végén egy teljesen új valakivé születtem ismét. A sokadig új valaki lettem, de éreztem, hogy ez már valóban valaki más. Csak szemléli bennem belülről a világot, aki nem ítél, aki nem ragad meg a felesleges érzelmeken, aki már képtelen hazudni önmagának. Az a létező forma bennem a jelenem, s a jövőm. Ő már tudja, hogy ami most felszínre került, az már valójában nem is az enyém, csak egy tükröt mutat, felajánl egy lehetőséget, hogy "Na, akarod még ezt? Szükséged van még erre a félelemre? Erre a vívódásra?".

Nem voltam jól. De rosszul sem. Kezdetben úgy éreztem magam, mint akit egy láthatatlan erő nekifutásból páff, lerúg egy szakadékba. És csak zuhantam, zuhantam. Próbáltam belekapaszkodni valamibe, de nem ment. Hisz mint írtam is, a régi programjaimmal, általam felállított képekkel nem tudtam már azonosulni. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy ez már nem zuhanás, ez már lebegés. És mindegy, hogy a mélybe hullok le, vagy szárnyra kapok, mind a két megoldás jó lesz, hisz ugyanoda vezet. A mélység végtelen, és a magasság is. Csak nézőpont kérdése, hogy épp melyiket érzékelem.

Tehát el kezdtem lebegni. Csak voltam. És figyeltem a gondolataim, az elmém által megjelent érzéseim. Figyeltem. De az elmém egyszer csak mégis talált egy olyan régi programot, egy "kapaszkodót", amit még meg tudtam fogni, mert ezzel az új élménnyel még nem tudott mit kezdeni. Ez pedig nem más volt, mint a szenvedés. Mindegy, hogy mi legyen az, csak szenvedni tudjak. Azt vettem észre, hogy különböző dolgokkal kezdem el bántani magam. Például megbántok én is olyan embereket, akik nagyon fontosak nekem, akiket szeretek. Pusztán azért, hogy az nekem is fájjon. Vagy bele mentem olyan helyzetekbe, amikbe már rég nem akarok. Vagy el kezdtem megint sokat enni. Amikor először csak az ízért eszek, de aztán már érzem, hogy fáj, de még mindig csak eszek és eszek, végül már aludni sem tudok rendesen. Utána meg azzal folytattam, hogy még büntettem is magam azért, amiért ezt csináltam.

De tegnap egy számomra hozzám közel álló személy azt mondta:

- Pont te csinálod ezt magaddal? Aki már másoknak segít, hogy legyenek jobban magukkal?

Én meg csak néztem rá, és nem is értettem miért kérdezi ezt meg tőlem. Hisz már ő is ismer, és tudja, hogy minden az életemben, ami velem történik, azok a megtapasztalások visznek egyre közelebb a valódi dolgok megismeréséhez.

Hogy is tudnék embertársaimnak segíteni, ha nem mennék át azokon a dolgokon, amiken ők is átmentek már egykor, vagy ami még előttük áll?

Most álljunk meg egy pillanatban, és csak képzeletben nézzünk szét a jelenlegi világban. Most. Csak egy pillanatra.

Mi zajlik itt?

Az emberek többsége még mindig képtelen hinni a csodákban. Jó, igaz, nem nagy csodák érnek minket, de ott vannak, körülöttünk és bennünk. És az ember helyette mit választ? Legtöbbször a szenvedést. Mindegy hogy mivel, csak szenvedtetni tudjuk magunkat. Mindig kreálnak maguknak valami (valós vagy vélt) problémát, amiben kicsit megfürdőzhetnek. És ezzel sincsen baj. Csak ha már valaki szenvedni akar, csinálja már igazán jól. Akkor merjen már belemerülni rendesen a saját szarába. Akkor merjen már zuhanni a mélybe. Ha megunta, úgyis változtatni fog. Addig nem. Amíg élvez benne valamit is, addig nem.

Sokan élnek még bűntudattal. Ez egy igen régi, ősi minta, amit belénk programoztak. Azért, hogy ne tudjunk isteni lénnyé válni. Mert így minden döntésünket, ami számunkra kedvezőtlen irányba vezet, azt meg tudjuk kérdőjelezni. És ez nem jó. Nagyon nem jó. A döntésünk után már mindegy. Megtörtént. Viszont azt is észre kellene venni, hogy döntöttünk. Hogy léptünk valamerre. Hogy mertünk beleállni valamibe, még akkor is, ha az később nem hozott olyan csodákat, mint amire vártunk. A döntés pedig isteni minőség. Hogy merünk önmagunkért felelősséget vállalni.

FELEL ŐSSÉG!

Sokszor, nagyon sokszor nem vagyunk hajlandóak felelősséget vállalni a tetteinkért. Pedig pont ez az, ami egy magasabb tudatosságba képes emelni minket. Ha nem döntünk dolgokról, akkor sodródunk. De távolabbról nézve ez is egy döntés, hogy én most nem döntök. Amikor meg döntünk valamiről, és az épp nem túl kedvező, akkor pedig a hibáinkért ostorozzunk magunkat. Ahelyett, hogy egyszerűen felismernénk, hogy megtörtént, majd legközelebb máshogy lesz. És ez lenne pedig a csoda, az egyik legnagyobb, hogy felismerjük, még ezek a dolgok is értünk vannak, hiszen mi választottuk, és tanultunk belőle. Onnantól kezdve tudjuk, hogy azt az utat akarjuk, vagy már nem akarjuk járni többet. Ennyi lenne.

Néha kell egy pofon, hogy már ne akarjunk többet. Talán az utolsó, hogy végre azt mondjuk, elég volt. Vagy amikor megbetegszünk. A testünk jelez, hogy "Állj meg, figyelj már végre magadra, pihenj! Tiszteljük, és szeressük a testünk, mert időnként terhelt. Vagy az egyik pillanatban kirúgnak a munkahelyről, de lehet ott már nem volt helyünk. Mert már méltatlan volt a helyzet, ami ott volt.

Az emberek többsége még mindig a szemének és a fülének hisz. Azoknak a hamis prófétáknak, gyógyítóknak, spirituális tanítóknak, jövőbe látóknak, akik a jót, a szépet, ígérik, vagy a kliens helyett megváltoztatják az életét. Ezért virágzik most a spirituális kuruzsló világ, és még jócskán meg is fizetik őket. Mosolyognak egyfolytában, mint akinek kötelező. Eszméletlen jól néznek ki, mindenük megvan (állítólag), és ha már egy világos, vagy indiai ruhát vesznek fel, nyilván teljesen tiszták is. :D Hát persze... ez csak így lehet. Valóban ők tanítanak? Valóban ők segítenek? És hol vagyok akkor ebben én? Vagy te? Hol vannak az én felismeréseim, megtapasztalásaim?

Nem lehetne egyszer hallgatni a szívre is? Látni az úgynevezett intuíciónk által? Hogy ez a világ, ahol élünk, a minden. Minden, amiben miden benne van. Ezért bennem is. Mindenkiben. Vannak igazi mesterek, jó tanítók és gyógyító. Igen, léteznek. Itt is, ebben a világban. De ők nincsenek mindig minden pillanatban csak jól. És nem fogják helyettünk megoldani a problémáinkat, csak utat mutatnak. Utat pedig úgy tudnak igazán mutatni, ha már ők is megjárták azt. Talán egyszer, de lehet, hogy százszor is.

Egyszerűen még mindig képtelenek vagyunk mi emberek látni, hogy a legnagyobb csodák sokszor a legapróbb helyzetekben léteznek. Például abban, hogy valaki mer szembe menni a félelmével. Vagy mer néha gyenge lenni. Meri megélni a zuhanó állapotot is, mert talán pont arra van szüksége ahhoz, hogy abból lendületet vegyen és hirtelen felszökjön a magasba. Egy sokkal, de sokkal magasabb térbe, ahová eddig még, ebben az életben nem jutott el.

Mi van, ha a mélyben várnak ránk épp azok a segítők, akik utána majd lendületet adnak nekünk? Vagy akik visszaadják a szárnyainkat, mert azt egyszer, valamikor ott felejtettük lent, a sötétben? Egy régi traumában, emlékben, amiért most le kell nyúlni, hogy megértsük annak üzenetét.

És amikor lezuhanunk, akkor megláthatjuk a mestereinket, segítőinket. Ott lenn várnak minket, és azt mondják:

- Ez az, mertél végre ide is jönni a káoszba, a bizonytalanságba. Látod? Nincs is itt mitől félni, mert ez is a te világod. Nézz szét, hisz itt is van fény. Te hoztad ide le, magaddal.

Talán csak egy érintés, egy mosoly, egy irányt adó mondat (mint tegnap az én mesteremtől is hangzott), de a kezünkbe adja a megoldást. A kulcsot, mellyel tovább mehetünk. S amikor úgy döntünk, hogy már megjártuk a mélységet, és már nem tud újat adni számunkra, akkor százszoros erővel elrugaszkodunk, és akár egy pillanat alatt ott leszünk a magasságokban. Ott pedig újra meglátjuk mesterünket, aki akkor már nevet, és egy tükröt tart a kezében, amit felénk emel.

Ez hát a zuhanás, vagy felemelkedés. Ez a felelősség, semmi több. Felelősséget vállalni a döntéseimért, és utána nem kérdőjelezni meg azt, ami már megtörtént. Semmi más nincs, ami isteni minőségünkre tud emlékeztetni minket, csak a jelenünk. Csak a pillanat, és csak a most állapota. Arra tudatosnak lenni, amilyen gyakran csak lehet. Kiterjeszteni ezt az állapotot az életünk minden egyes részletére. Mert minden értünk van itt. Hogy emlékeztessen arra, ez már egy új világ kezdete, az időtlenségé, ahol nincs jövő, nincs már múlt, csak a megértés és megélés.

Zuhanás a sötét mély fényébe

Haladó beállítások