
Zuhanás a sötét mély fényébe
Az utóbbi időben "eltűntem" kicsit. Az a részem, aki ír, aki mások életében aktívan jelen van. S hogy mi volt az oka? Talán még most sem tudnám igazán megfogalmazni, de ha egy szóval kellene kifejeznem, akkor a VÁLTOZÁS.
Egyszer az egyik bejegyzésemben már írtam a változásról. Mert az valójában mindig, minden pillanatban ott van bennünk, csak sokáig nem akarjuk észrevenni, vagy tudatossá válni rá. S amikor az ember beleáll az útjába, vagyis úgy dönt, hogy azt teszi végre, amiért ide leszületett, olyankor mindezek erősebben kezdenek rá hatni, de mindössze csak azért, mert a fókuszát már önmagára kezdi helyezni. Így el kezdenek a régi minták, programok, félelmek - melyeket addig félre tettünk vagy elnyomtunk magunkban- újra a felszínre törni, hisz mind megoldásra vár, és kínálja az új életforma lehetőségét. Azt az új valamit, amit még nem ismerünk, hisz az eddig megszokott dolgainkkal már nem tudjuk képviselni, már nem tudjuk elnyomni sem többé, hisz a döntésünkkel mi keltettük életre újra, hogy azokat feloldva, átalakítva megértéssel, tovább tudjunk lépni az új világunkba.
Hát ez történt most velem is. Olyan régi sémák robbantak be újra az életembe, melyeket már azt hittem, rég feldolgoztam és elengedtem. Szituációk, emberek, gondolatok, érzelmek formájában. S mindeközben tovább nehezítette a dolgomat, hogy nyár végén egy teljesen új valakivé születtem ismét. A sokadig új valaki lettem, de éreztem, hogy ez már valóban valaki más. Csak szemléli bennem belülről a világot, aki nem ítél, aki nem ragad meg a felesleges érzelmeken, aki már képtelen hazudni önmagának. Az a létező forma bennem a jelenem, s a jövőm. Ő már tudja, hogy ami most felszínre került, az már valójában nem is az enyém, csak egy tükröt mutat, felajánl egy lehetőséget, hogy "Na, akarod még ezt? Szükséged van még erre a félelemre? Erre a vívódásra?".
Néha kell egy pofon, hogy már ne akarjunk többet. Talán az utolsó, hogy végre azt mondjuk, elég volt. Vagy amikor megbetegszünk. A testünk jelez, hogy "Állj meg, figyelj már végre magadra, pihenj! Tiszteljük, és szeressük a testünk, mert időnként terhelt. Vagy az egyik pillanatban kirúgnak a munkahelyről, de lehet ott már nem volt helyünk. Mert már méltatlan volt a helyzet, ami ott volt.

Az emberek többsége még mindig a szemének és a fülének hisz. Azoknak a hamis prófétáknak, gyógyítóknak, spirituális tanítóknak, jövőbe látóknak, akik a jót, a szépet, ígérik, vagy a kliens helyett megváltoztatják az életét. Ezért virágzik most a spirituális kuruzsló világ, és még jócskán meg is fizetik őket. Mosolyognak egyfolytában, mint akinek kötelező. Eszméletlen jól néznek ki, mindenük megvan (állítólag), és ha már egy világos, vagy indiai ruhát vesznek fel, nyilván teljesen tiszták is. :D Hát persze... ez csak így lehet. Valóban ők tanítanak? Valóban ők segítenek? És hol vagyok akkor ebben én? Vagy te? Hol vannak az én felismeréseim, megtapasztalásaim?
Nem lehetne egyszer hallgatni a szívre is? Látni az úgynevezett intuíciónk által? Hogy ez a világ, ahol élünk, a minden. Minden, amiben miden benne van. Ezért bennem is. Mindenkiben. Vannak igazi mesterek, jó tanítók és gyógyító. Igen, léteznek. Itt is, ebben a világban. De ők nincsenek mindig minden pillanatban csak jól. És nem fogják helyettünk megoldani a problémáinkat, csak utat mutatnak. Utat pedig úgy tudnak igazán mutatni, ha már ők is megjárták azt. Talán egyszer, de lehet, hogy százszor is.
Egyszerűen még mindig képtelenek vagyunk mi emberek látni, hogy a legnagyobb csodák sokszor a legapróbb helyzetekben léteznek. Például abban, hogy valaki mer szembe menni a félelmével. Vagy mer néha gyenge lenni. Meri megélni a zuhanó állapotot is, mert talán pont arra van szüksége ahhoz, hogy abból lendületet vegyen és hirtelen felszökjön a magasba. Egy sokkal, de sokkal magasabb térbe, ahová eddig még, ebben az életben nem jutott el.
Mi van, ha a mélyben várnak ránk épp azok a segítők, akik utána majd lendületet adnak nekünk? Vagy akik visszaadják a szárnyainkat, mert azt egyszer, valamikor ott felejtettük lent, a sötétben? Egy régi traumában, emlékben, amiért most le kell nyúlni, hogy megértsük annak üzenetét.
Talán csak egy érintés, egy mosoly, egy irányt adó mondat (mint tegnap az én mesteremtől is hangzott), de a kezünkbe adja a megoldást. A kulcsot, mellyel tovább mehetünk. S amikor úgy döntünk, hogy már megjártuk a mélységet, és már nem tud újat adni számunkra, akkor százszoros erővel elrugaszkodunk, és akár egy pillanat alatt ott leszünk a magasságokban. Ott pedig újra meglátjuk mesterünket, aki akkor már nevet, és egy tükröt tart a kezében, amit felénk emel.
Ez hát a zuhanás, vagy felemelkedés.
Ez a felelősség, semmi több. Felelősséget vállalni a döntéseimért, és utána nem
kérdőjelezni meg azt, ami már megtörtént. Semmi más nincs, ami isteni
minőségünkre tud emlékeztetni minket, csak a jelenünk. Csak a pillanat, és csak
a most állapota. Arra tudatosnak lenni, amilyen gyakran csak lehet.
Kiterjeszteni ezt az állapotot az életünk minden egyes részletére. Mert minden
értünk van itt. Hogy emlékeztessen arra, ez már egy új világ kezdete, az
időtlenségé, ahol nincs jövő, nincs már múlt, csak a megértés és megélés.