Vándorként a világ

Állni az esőben, és közben érezni, ahogy arcomra érkezik. Majd teljesen eggyé válni vele. Néha ennyi is elég a teljesség érzéséhez. Érteni a természet hangját. Látni a ritmust. Hallani belső lényemet.

Nem várok már hatalmas csodákat. Nem a világi gazdagság, stabil munkahely, vagy egy társadalmi normákba illő párkapcsolat nyugtat meg. 

Egyszerűen csak tudom, hogy minden belőlem ered, és hozzám tér vissza. Ezért valóban hálás vagyok minden pillanatért, melyekben önmagam újra és újra felfedezhetem.

Sokszor még az egyedüllétet is szeretem. Csak lenni a csöndben. Mert a zajtalan világban is benne vagyok. Mindenben létezem. 

Időnként meglátom magam mások tekintetében, függetlenül attól, hogy az a valaki ismerős, vagy ismeretlen. Már nem csak tükröt és tanulást látok az emberekben. Sokkal inkább azt, amik valójában. És pont ezért, már nem akarom megváltoztatni őket, s nem akarok megváltani már senkit sem. Mert olyan ő, amilyen. A világot sem akarom már szebbnek vagy jobbnak látni.
De ha én változom, velem együtt változik minden. Ha meglátom az élet apró részleteiben az elrejtett titkokat, akkor mint egy varázsláda, amit egyszer kinyitnak, itt is, ebben a jelenlegi valóságban feltárul minden. Ha elfogadom azt, aki most vagyok, a létezés is elfogad engem.
Nem számít, hogy mások szeretnek vagy gyűlölnek, vagy észre sem vesznek, vagy elfordulnak tőlem. Nem számít már akkor még ez sem. Mert nem mások által határozom meg magam. S már meg sem akarom határozni magam. Mert mindez lényegtelen. 

Hogy ki vagyok, azt megmondja az eső, vagy az a vízcsepp, ami a pocsolyával eggyé válik, majd elpárolog a nap melege által. vagy elmerül a talajban, s beleolvad a földbe. 
Hogy miként létezem, azt elmondja a lélegzetem, mely könnyedén áramlik le a torkomból, s melegséggel tölti el a szívem, majd végigárad a sejtjeimben, vagy nehéz gátakat képezve sírásra késztet.
Hogy mi az életem értelme, azt megmutatja a szél, mely belekap a hajamba, és szerelmet hoz, vagy magával ránt, s csak sodor, mint egy lehullott falevelet, kinek mindegy már, hova érkezik, mert úgyis egyszer újra megint falevél lesz belőle.
Bárki, s bármi vagyok, itt már nem ez a lényeg. Szabad vagyok, mindig is az voltam, a korlátaimat is csak én állítottam magamnak, pusztán azért, hogy rájöjjek újra és újra vándor létemre.

Vándor vagyok. egy meghatározhatatlan, minősíthetetlen szellem. Áramlok, s velem együtt áramlik minden.

Csak állok az esőben, és nézem, hogy zuhannak le az égből a cseppek. Hagyom, hogy némelyik rám érkezzen. Beszélnek hozzám. Szeretnek engem. Boldogok, hogy megérinthetnek, hogy ők is azzá válhatnak, kik mindig is szerettek volna lenni. 

Égből a földbe, földből a mélybe, mélyből a fénybe... Vándorrá válni a körforgásban, s szerelemmel megélni annak minden aspektusát, minden pillanatával együtt.