TÜKÖR
Lassan felemelkedtem, és felemeltem a fejem. Éreztem, hogy most érkezik hozzám, kit már olyan régóta várok. Elengedtem a kardom, majd két karom kitártam, mellkasom hátrafeszítettem és mosolyogva mély levegőt vettem. Ekkor hatalmas szél támadt, mely hosszú, vörös hajamba kapaszkodott, és úgy táncoltatta, mintha zászló lenne. A vérrel és halottakkal borított csatamezőn jelezném a hozzám vezető utat. Beleszagoltam a levegőbe, és éreztem a szagát, az édes mámor illatát. Oldalra billentettem fejem, majd fókuszom a láthatatlan világra szegeztem. S akkor megláttam Őt. Közeledett felém. Lassan, óvatosan, mint egy kígyó, kúszott felém a porban. Már majdnem a lábamhoz ért, ekkor megállt, mintha várna valamire.
Kezeim
még jobban hátrafeszítettem, mosolyogni kezdtem. Ekkor mellkasomból és
szemeimből intenzív fénysugár áradt ki, és ez a fény minden létező formát
megvilágított. A halott testek gyönyörrel ragyogtak. De a sötét sötét maradt. Mozdulni
kezdett. Mintha erőre kapott volna. Egyre sötétebb és sűrűbb lett, majd kétfelé
vált, s el kezdett felkúszni a jobb és a bal lábamon. Ismerős volt az érintése.
Felért a combomhoz, átfonta a derekam, majd a mellkasomhoz ért. Ott ismét
egyesült a két sötét szál, s elbűvölve figyelte a szívemből áradó fénysugarat.
Úgy
vártam már, hogy vége legyen. Hogy mindez megtörténjen, hogy végre letehessem
ezt a testem is, és megpihenhessek kicsit a saját otthonomban végre. Mégis,
most félni kezdtem. Féltem. Mert tudtam, csak egy út van, hogy legyőzhessem őt.
Hezitálni kezdtem, és ekkor a sötét áradat különböző arcokat kezdett felvenni.
Mindenkit láttam, kit ebben az életben kardommal a másik világba küldtem.
Minden egyes arcot, tekintetet. Láttam őket. Ahogy néztek rám az utolsó pillanatban,
mielőtt bevégzik életüket. Úgy éreztem, ez nem elég, érezni akarom, amit ők
éreztek. Látni akartam magam az ő szemükkel. Látni, érezni magamat.
- Gyere,
meghívlak hozzám. - suttogtam.
A
sötét energia pulzálni kezdett, mintha szíve lenne, mely ritmusra ver. Éreztem
az egész testemen, miközben szorított engem.
- Beengedlek!
- kiáltottam.
Ekkor
hirtelen megállt, majd egy gyors mozdulattal a megindult a megnyílt
mellkasomba. Éreztem, ahogy csúsztatja fel magát a testemen, majd egyre inkább
feszül a mellkasom az abba zúduló energiától. A kiáradó fényem erősen vibrálni
kezdett. A harc ezután bennem folytatódott. Az arcok valósággá váltak, éreztem,
ahogy a pengém beszúródik áldozataim testébe. Láttam, ahogy ránézek az utolsó
pillanatban. Én voltam, kit utoljára láttak a szemei. Az emlékei, az érzései,
az utolsó gondolatok, mind az enyém lett... Engem láttak, belém kapaszkodott
végül a tekintetük.
- Hogy
ölhetted meg őket? - sziszegte egy hang a fejemben
- Hogy
tehetted ezt velük? Ki vagy te, hogy veszed a bátorságot mindehhez? Te, te nem
ölhetsz meg senkit. Te nem, csak a sötétség ragadhatja el az áldozatait. Ezért
most én is elpusztítalak téged!
Hallgattam,
ahogy beszél hozzám. Olyan közel volt, mint még eddig soha. Itt volt a
testemben, a véremben, a lényemben... éreztem az ízét a számban, a hangját a
fülemben, láttam megtestesülni a szemeimben.
Láttam...
Megismertem.
Végre megismertem a sötétet. Amitől eddig féltem, az egyetlen dolgot, ami képes
elpusztítani engem, ami képes ítéletet mondani felettem, ami képes arra, hogy
végre vége legyen ennek az egésznek.
Láttam.
Ott térdelt a porban, fejét lehajtva, bal karja pedig a kardon pihent. S amikor
felállt, és hosszú, vörös haját a szél megsimította, testéből fényáradat tört
elő.
Ez
voltam én...
Szétnéztem
a vérrel és halottakkal borított csatamezőn. Minden egyes test én voltam. Az én
arcom, melyen utolsó pillanataim haragja, bűntudata, féltékenysége, félelme,
fájdalma, vágya, reménye, szerelme tükröződött vissza. Mozdulatlanul. Létem
végén megértettem végső félelmemet. Kinyitottam valódi szemeimet, s megkezdtem
utazásom otthonom felé.
