TÜKÖR

2020.10.06
      Egy harctér közepén találtam magam. Félig a földön térdeltem, bal kezem pedig a kardomon pihent. Azt éreztem, fáradt vagyok. Nagyon fáradt. A testem tele volt energiával, de a lényem már vágyott arra, hogy végre hazatérhessen. Már csak egy dolgom volt hátra. Megölni az utolsó lényt, ki a sötétséget hordozza magában.    
     Lassan felemelkedtem, és felemeltem a fejem. Éreztem, hogy most érkezik hozzám, kit már olyan régóta várok. Elengedtem a kardom, majd két karom kitártam, mellkasom hátrafeszítettem és mosolyogva mély levegőt vettem. Ekkor hatalmas szél támadt, mely hosszú, vörös hajamba kapaszkodott, és úgy táncoltatta, mintha zászló lenne. A vérrel és halottakkal borított csatamezőn jelezném a hozzám vezető utat. Beleszagoltam a levegőbe, és éreztem a szagát, az édes mámor illatát. Oldalra billentettem fejem, majd fókuszom a láthatatlan világra szegeztem. S akkor megláttam Őt. Közeledett felém. Lassan, óvatosan, mint egy kígyó, kúszott felém a porban. Már majdnem a lábamhoz ért, ekkor megállt, mintha várna valamire.

Kezeim még jobban hátrafeszítettem, mosolyogni kezdtem. Ekkor mellkasomból és szemeimből intenzív fénysugár áradt ki, és ez a fény minden létező formát megvilágított. A halott testek gyönyörrel ragyogtak. De a sötét sötét maradt. Mozdulni kezdett. Mintha erőre kapott volna. Egyre sötétebb és sűrűbb lett, majd kétfelé vált, s el kezdett felkúszni a jobb és a bal lábamon. Ismerős volt az érintése. Felért a combomhoz, átfonta a derekam, majd a mellkasomhoz ért. Ott ismét egyesült a két sötét szál, s elbűvölve figyelte a szívemből áradó fénysugarat.
Úgy vártam már, hogy vége legyen. Hogy mindez megtörténjen, hogy végre letehessem ezt a testem is, és megpihenhessek kicsit a saját otthonomban végre. Mégis, most félni kezdtem. Féltem. Mert tudtam, csak egy út van, hogy legyőzhessem őt. Hezitálni kezdtem, és ekkor a sötét áradat különböző arcokat kezdett felvenni. Mindenkit láttam, kit ebben az életben kardommal a másik világba küldtem. Minden egyes arcot, tekintetet. Láttam őket. Ahogy néztek rám az utolsó pillanatban, mielőtt bevégzik életüket. Úgy éreztem, ez nem elég, érezni akarom, amit ők éreztek. Látni akartam magam az ő szemükkel. Látni, érezni magamat.
     - Gyere, meghívlak hozzám. - suttogtam.
A sötét energia pulzálni kezdett, mintha szíve lenne, mely ritmusra ver. Éreztem az egész testemen, miközben szorított engem.
     - Beengedlek! - kiáltottam.
Ekkor hirtelen megállt, majd egy gyors mozdulattal a megindult a megnyílt mellkasomba. Éreztem, ahogy csúsztatja fel magát a testemen, majd egyre inkább feszül a mellkasom az abba zúduló energiától. A kiáradó fényem erősen vibrálni kezdett. A harc ezután bennem folytatódott. Az arcok valósággá váltak, éreztem, ahogy a pengém beszúródik áldozataim testébe. Láttam, ahogy ránézek az utolsó pillanatban. Én voltam, kit utoljára láttak a szemei. Az emlékei, az érzései, az utolsó gondolatok, mind az enyém lett... Engem láttak, belém kapaszkodott végül a tekintetük.
     - Hogy ölhetted meg őket? - sziszegte egy hang a fejemben
     - Hogy tehetted ezt velük? Ki vagy te, hogy veszed a bátorságot mindehhez? Te, te nem ölhetsz     meg senkit. Te nem, csak a sötétség ragadhatja el az áldozatait. Ezért most én is elpusztítalak téged!
Hallgattam, ahogy beszél hozzám. Olyan közel volt, mint még eddig soha. Itt volt a testemben, a véremben, a lényemben... éreztem az ízét a számban, a hangját a fülemben, láttam megtestesülni a szemeimben.
Láttam...
Megismertem. Végre megismertem a sötétet. Amitől eddig féltem, az egyetlen dolgot, ami képes elpusztítani engem, ami képes ítéletet mondani felettem, ami képes arra, hogy végre vége legyen ennek az egésznek.
Láttam. Ott térdelt a porban, fejét lehajtva, bal karja pedig a kardon pihent. S amikor felállt, és hosszú, vörös haját a szél megsimította, testéből fényáradat tört elő.
Ez voltam én...
     Szétnéztem a vérrel és halottakkal borított csatamezőn. Minden egyes test én voltam. Az én arcom, melyen utolsó pillanataim haragja, bűntudata, féltékenysége, félelme, fájdalma, vágya, reménye, szerelme tükröződött vissza. Mozdulatlanul. Létem végén megértettem végső félelmemet. Kinyitottam valódi szemeimet, s megkezdtem utazásom otthonom felé.