S lassan elindulok haza...

2012.05.28

Most bágyatagságomban olyan nyugodtnak, békésnek érzek mindent.
Az elme elfáradt, hiába kopogtatnak be rajta a kósza, zavaró gondok, nem nyit neki
ajtót. Csendes minden, ...vagyis majdnem, mert a gép zúg a háttérben. De még
ennek a mély, monoton hangja is megnyugtat most.
Talán mindig fáradtnak kellene lennem, mert akkor az életet is így fognám fel, egy
melankóliának, álomnak, amibe belealszok, s haza térek. Haza.
De a testem rabja vagyok még, s erre most is számtalan apró jel emlékeztet. Például
a hajam csiklandoz, ettől viszketek,...vagy...tessék, elkezdett fájni a fejem. Sőt
hirtelen, ha erre figyelek, már érzem, hogy a bőröm marja valami, a fejbőröm ég, és
ég és ééééég.
Ez semmi más, csak kicsit magamhoz tértem. Mindig emlékeztet valami, hogy itt még
bizony dolgom van. De mi. MI? Mi haszna egy ilyen embernek, aki jelentéktelen, és
félelemmel éli az életét? Aki fél az élettől, és az elválástól, a veszteségtől? Mit adhat
egy ilyen ember?
Talán egy mesét, amit ha más olvas, kicsit magára ismer, s addig is azt érzi, hogy
gondolataival nincs egyedül. Van más is, aki úgy érez, mint én, te, vagy ezer meg
ezer más. Legalábbis remélem vannak olyan emberek, akik még ugyanúgy élik meg
az életet, s keresik a válaszokat, akiknek jelent valamit az a szó, hogy lélek, s az
állatokban sem csak a húst látják. Akik ugyanúgy tudnak szeretni keveset, és gyűlölni
oly sok embert az emberi mivoltukért, magunkért, amik vagyunk...
Jó álmosnak lenni. Jó várni a megnyugvást, mikor a fejem a párnára teszem, s
beszippantom a párnámból áradó utolsó földi levegőt, mielőtt egy új életbe ébredek
fel. Az a pillanat annyira békés.
Azt hiszem, most írásom befejezem, s lassan elindulok haza!