Ha esik az eső, sír az Isten

2019.06.24

Imádom az esőt. Kisgyerekkorom óta. Emlékszem, mikor egy nyáron kiosontam az udvarra, s széttártam kezeimet a szakadó esőben. A távolban mennydörgés, közeledett a vihar, és beborult az ég. Talán akkor éreztem először igazán az illatát ebben az életben. 

Sokszor éjjel, bent a szobában hallgattam a hangját. Néha csak kopogott, néha még az ablak is beleremegett, ha a széllel érkezett. Olyankor mindig egy különös érzés fogott el. Mai napig nem tudnám megnevezni, de úgy éreztem, ismerem őt. És már oly sokszor mutatta meg nekem erejét vagy gyengeségét.Régen a nagyszülők azt mondták: "Mikor az eső esik, olyankor az isten sír fent az égben."
Sírni mindenkinek kell. Még istennek is. Mert a sírás, mint egy vihar, érkezésével pusztít, távozásával pedig meghozza a teremtést. Aki igazán sírt már, az tudja, hogy mikor fájdalmainkkal utolsó könnyeink is elfolynak, egyszer csak megjelenik lelkünkben az üresség. És ez az üres, vihar utáni csend, mely szent teremtő energiával rendelkezik. Ebbe a térbe már azt teszünk bele, amit szeretnénk. Azzal töltjük meg, amivel akarjuk. Hát nem csodás ez? Teremthetünk újra valami szépet.

Mennyit játszottam az esőben, s milyen sokszor vártam a vihart...
Hányszor fantáziáltam más, régi kor életeiről. S talán nem is fantázia volt, csak emlék. Régi életek darabjai.
Szerelmes vagyok ebbe a jelenségbe. Talán egy másik bolygón, egy másik életben, hol vízi tündérek laknak, én voltam, ki a vihart teremtette. Mások folyót, vagy tengert, s én voltam felelős a szélért, esőért. Ebben a világban pedig felismer, és így köszön nekem.

Néha, mikor érzem közeledni a jöttét, becsukom a szemem, és beleszagolok a levegőbe. Érzem a víz és por édeskés illatának keveredését, fuvallattal jön. Majd megszólal. Beremegteti az eget. S szép lassan cseperegni, sírni kezd. Talán boldogságában, és talán Énértem. Bőrömre érkezik. Először csak pár csepp, majd mint egy igazi jó zene ritmusa, felerősödik. Végül megáztat mindent. Úgy érzem olyankor, hogy a lelkemig hatol. Tisztit. A legszentebb víz. Kitárom karjaimat, mint gyerekkoromban, s nézem, ahogy kezeimen végigcsordul. Olyankor semmi nem számít. Csak őrülten boldog leszek, mint egy szerelmes, kinek megérkezett társa. És néha közben nagyokat nevetek. Talpam mindeközben alátámasztja a nedves föld. Én pedig csak állok, és hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell.

Talán sokan bolondnak néznek, de időnként számomra ez maga a boldogság. Nem kell több. Nem számít, ki mint gondol. Lehet épp nincs is pénzem, vagy valamiért szomorúság tölt el, de ha kiállok a szakadó esőbe, akkor teljes leszek. Mintha egy lenne velem. Minden szomorúságot felold bennem. Nem marad más csak a jelen.

Érzed Te is?
Megszólított már téged?
Mert mindenkit ismer. S azt hozza, mire épp szüksége van. Van, kit megölelget, de aki elfelejtette milyen az, csak nyirkos és rideg érintést érez. Van, kit megtisztítana, de ki ragaszkodik még kellemetlen érzéseihez, az csak a vizes hajat és bosszúságot veszi észre. Van, kivel játszani szeretne, de ki nem érzi magát játékos kedvében, az a kezéből kicsavart esernyőt látja csak. Van, kihez énekel, de ha nem érti a nyelvét, annak ijesztő robaj és félelem hangjaként jelenik meg.

Akit már igazán megszólított, az tudja, miről írok. Egy mágiáról, az életről. Egy körforgásról, és egy ősi lényről. Aki érti a vihart, az belül is érzi. S ki képes a vihart uralni, az önmagában is képes csodálni, mikor belül tombol ereje. Talán táncol közben, fut a világ elől, vagy csak némán a levegőbe ordít. De közben hagyja legördülni szemeiből könnyeit. Mert amikor az eső esik, az isten sír. S amikor isten sír, szemeiből könny folyik.