Vallás és az állatok
Több cikk és könyv között keresgéltem életem során, hogy választ kapjak arra a kérdésre: az állatoknak van-e lelke, vagy szelleme? Sok-sok nézőpont van, attól függően, hogy milyen vallási irányzattal állunk szemben. Rengeteg vallás van már, sok-sok hittel keveredve, de a legelterjedtebb nézőpontokat mindenki ismeri.
- Az állatoknak nincs lelke, mert azzal csak az ember létezik, majd ha meghal, akkor ő is a pokolba vagy mennyországba kerül, a cselekedeteitől függően.
- Az ember inkarnációkon keresztül tapasztalja meg a létezés különböző síkjait, így a legalacsonyabb létsíkon kezdi, ami lehet valami pici bogár, vagy giliszta, így haladva felfelé egy hiearhcikus létrán, míg végül a nirvana állapotában szétterjed. Ha egy életed során több negatív dolgot is tettél, akkor ezen elmélet alapján biztos lehetsz benne, hogy visszakerülsz mondjuk egy kutya vagy tehén testébe és így tovább.
- Ennek egy másik vonala az, amikor azt állítják, hogy az állatok egyenrangúak, nincs különbség állat, növény, és ember között, minden a megtapasztaláson múlik, vagyis azon, hogy az adott életben mi az, amit meg kell tanulnunk, esetleg karmikus folyamat részekén visszahatásként megtapasztalni.
Én eredetileg katolikus vagyok, meg lettem keresztelve, de soha nem gyakoroltam, hitem viszont van. Besorolni nem tudom, mert ez egy saját, belső hitrendszer, amit felállítottam magamban. Az életem folyamán mindig éreztem, hogy van valami felettesebb erő, ami körül vesz minket, de soha nem tudtam azt behatárolni. 7. osztályos koromban lettem megkeresztelve, akkor ezt én választottam. A szüleim előtte soha nem beszéltek Istenről, vallásról sem. Ők ateisták voltak... akkor még. J Szóval akkor azt gondoltam, hogy létezik Isten, és én a szolgálatába szeretnék szegődni. Tanulmányoztam a bibliát évekig, még szakdolgozatot is írtam belőle, de valami már akkor sem stimmelt. A sok fényűzés, vagyonok felhalmozása, inkvizíció, cölibátus, hát ezek nem fértek bele az én hitrendszerembe. És már akkor azt gondoltam, hogy szerintem több életünk is van. Megjegyezném, hogy egyébként ez érdekes, mert a Bibliában akadnak erre utaló jelek.
Később egy szép napon Szegeden sétáltam, ahol egy Krisna tudatú fiú kemény 50 forintért adott nekem egy könyvet, ez volt a Bhagavada Gita. Az állatokkal kapcsolatos kérdéseim és a reinkarnációs gondolataim kezdtek körvonalazódni. De ezt sem éreztem teljesnek, valami még mindig hiányzott. Később olvastam a Lelkünk útját, ami bár nem hit, de gyakorlatilag az életemet változtatta meg, mert sok kérdésre választ adott. Az állatokkal kapcsolatos kérdések továbbra is bennem voltak.
Az állatok tiszta szellemi lények.
Mindeközben felhagytam a húsevéssel, mert már egész kiskorom óta gyötrődtem, ha előttem öltek meg egy állatot. Házi baromfiból vagy kacsából nem ettem. A kisállatok (mint a bárány, borjú, csibe), ezek pedig tabunak számítottak már akkor is. Hisz ők is gyerekek, nem akartam gyereket enni.
Szóval a lelkem egyre tiltakozott, hogy ezeket a csodálatos lényeket pusztítsam. De mivel körülöttem mindenki húst evett, ezért ezt éreztem én is természetesnek. Többször előfordult, hogy ültem a buszon, és megállt mellettem vagy egy baromfi, vagy egy disznószállító teherautó, amiket nagy valószínűséggel a vágóhídra szállítottak, vagyis utolsó útjukat tették meg. Kezdetben elfordítottam a fejem, hogy nem fájjon az érzés, hogy ne lássam az arcát annak, amit megeszek. De egyszer úgy döntöttem, hogy szembe nézek a saját félelmemmel, szorongásommal. Ez a pillanat volt az, amikor azt mondtam, hogy elég az önmagammal vívott lelki terrorból. A szemük... a szemük mindet elárul. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre. És akkor döbbentem rá az igazságra, hogy igenis van lelkük. De amitől még a hideg is kirázott, az, hogy sokkal de sokkal tudatosabban tekintenek ránk, szinte belénk látnak. Ültem a buszon, és a mai napig emlékszem, hogy 82 másodpercig járt a piros a jelzőlámpa számlálója. A másik sávban pedig az az állat meredt rám. Egy pillanatra sem vette le a szemét rólam. Nézett, egyenesen bele a szemembe, és a lelkembe. Átjárta a testem, a zsigereimet. Nézett, nem volt szomorú, sem vidám. Tudta, hogy mi fog vele történni, és elfogadta a sorsát. Nem bírtam elfordítani a fejem, hirtelen nagyon szomorú lettem, és a lelkiismeret-furdalás kezdett elhatalmasodni rajtam. "Nem haragszom rád. Megbocsájtok!"- jött át az üzenet. A teherautó lassan elindult, és balra elkanyarodott a főútvonal mentén. A pulyka kidugta a fejét a ketrecéből, és tovább nézett. A tekintetünk teljesen összefonódott. Úgy nézett rám, mint egy mester, aki ismeri, és tudja az univerzum törvényeit. A könnyem elkezdett folyni. És nem érdekelt, hogy mások néznek. Majd a busz is elindult egy másik irányba, s a teherautó eltűnt a távolban. Nagyon mélyen megérintett ez a 82 másodperc. Ott döntöttem el, hogy nem akarom tovább erőszakolni a lelkem olyannal, ami nem is én vagyok valójában. Ő volt az első tanítóm állatbőrbe bújva.
Sokan, amikor megkérdezik, miért nem eszem húst, miért döntöttem így, furán néznek rám, ha elmesélem ezt a történetet. Egy pulyka? Tudom, hogy kinevetnek a hátam mögött, gúnyolnak, nevetnek rajtam, de ne számít, mert nekem ez a pillanat életem egy fontos szakasza volt. És ekkor kezdett összeállni a saját hitrendszerem, aminek nincs neve, sehová sem tartozik, egyszerűen csak bennem van az érzés, és betölt kívül-belül.
Én úgy érzem- és ezt már több soron is tapasztaltam- , hogy a minket körülvevő állatok, és növények mind rendelkeznek szellemi tudattal. Mind. Sokkal tisztábbak, mint mi emberek. Talán azért is, mert őket nem fertőzi meg a média, egoizmus, hatalomvágy, a pesszimizmus. Tudják a dolgukat, és aszerint cselekednek. Megadják magukat az univerzum törvényeinek, és ettől olyan tiszták. Elfogadják azt, ami van.
Ők általunk, s velünk együtt teremtődtek, hogy a világ még szebb és csodásabb legyen. Hisz Istenek vagyunk mind.
Tanítók, angyalok, akik azért vállalják fel a szenvedést ezen a bolygón, hogy tapasztalást adjanak számunkra. Ők általunk, s velünk együtt teremtődtek, hogy a világ még szebb és csodásabb legyen. Hisz Istenek vagyunk mind. Mindannyiunkban benne van a teremtő erő, csak képtelenek vagyunk elhinni. Mi teremtettük a pipacsot, a fügefát, a tigrist csodálatos mintázatával, a kutyát, aki hű barátunk. És később, mikor kezdtünk megfeledkezni önvalónkról, mi teremtettük meg az állatkereteket, cirkuszokat, vágóhidakat, a kutyaviadalt, a kísérleti állatokat és a többi felesleges önszenvedést gyártó álvalóságot.
Hiszem, hogy az állatok, növények, és maga a Földünk is szellemi erővel bír. A magyar ősvallás, az igazi régi ősvallás, melyet annyira próbálnak eltitkolni előlünk, egy csodálatos hitrendszer. A magyarság hit, nem csak genetika. S e szerint lelke van mindennek, ami körül vesz bennünket, s azzal egy szinten létezünk mi is. Mindennel egyként, ugyanaz az energia járja át a földet, a szarvast, a sólymot, a zsályát, a tölgyet az embert, a szelet, tüzet, esőt. Mindent egy teremtő erő mozgat. És mind testvérek vagyunk.
"Ez az őskirály mindent látott. Látta népét ebben a földi nyomorúságban. Tudta nagyon, hogy mi is fog itt történni ezzel a régi nagy néppel, ami vak is lett, meg süket is az idők nagy súlya alatt. Növénytestvéreit meg állatsógorait megvetette. Kivetette magát a természet törvényeiből." (Gönczi Tamás: Nimród gyűrűje).
Mára biztos vagyok benne, hogy az állatok tiszta szellemi lények. A kutyám, aki a barátom is, nem véletlenül van mellettem. Rengeteg türelmet, önfegyelmet tanít, az agresszióm kezelését, és a feltétel nélküli szeretetet, vagy gondoskodást sajátíthattam már el általa.
Ezt az írásomat is ő indította el, amikor ma reggel jógáztam Épp könnyű ülésben helyezkedtem el, amikor felnéztem, mert éreztem, hogy néz. Rápillantottam én is. És csak néztük egymást. Hosszan, sokáig. Ő sem mozdult, csak nézett. Méltósággal, és tiszta szeretetteljes tekintettel. Mintha ilyenkor megérteném, amit érez, gondol. Nem egy kutyát láttam, hanem valami felsőbb erőt, ami alázattal töltött el. Ilyenkor mindig világosan látom őt, magát.
A kutyaszőr, a csontok, inak csak egy ruha. Mint ahogy az én testem is csak egy ruha, amit időnként levetünk. Ritkán látjuk igazán a másikat. Pedig valójában mindannyiunkban az az érték. Nem a külső dolgok, hanem a szellemünk, amit engedni kellene áramolni. De sokszor oly nehéz meghallani, megérteni lelkünk útját, pedig tényleg van rá mód, hogy szellemi szinten is kommunikáljunk önmagunkkal, vagy egymással akár mi emberek, vagy a természet különböző lényeivel. Ehhez semmi más nem kell, csak először is adni magunknak pár nyugodt pillanatot. Le kell csendesítenünk az elménket. A szem valóban egy kapu, egy kapcsolódási pont. Hányszor néztünk vajon úgy a tükörbe, hogy csak a saját szemünkbe néztünk? Tegyük meg! ne a hajunkat, pattanásainkat, vagy ráncainkat, hanem a szemünket nézzük.
Hányszor néztünk mélyen szeretteink szemébe, csak 4-5 másodpercre? Hányszor néztünk bele a kutyánk szemébe, vagy a kismalacéba? Hányszor öleltünk meg egy fát, vagy hányszor hajoltunk le csak azért, hogy beleszagoljunk egy rózsába? Hányszor simítottuk meg a harmatos füvet ujjainkkal? És hányszor emeltük arcunkat az égbe, mikor esett az eső?
Mindez nem több 5 másodpercnél. Ennyi csak. És akkor higgyük el, hogy meghalljuk, mit üzen a lelkünk, a természet. A lélek nem ismeri a szavakat, szükségtelen, mert érzelmekkel kommunikál. Teljesen mindegy, hogy valaki jehova, katolikus, buddhista, mohamedán, a legnagyobb hit, titok, és erő önmagunkban van. Hagyjuk végre áramolni, hogy boldogok és elégedettek legyünk!
