TITKOK

Talán szavaim ismerős, régi titkokat rejtenek. S emlékeztetnek régi önmagadra.
Ha elég bátor vagy, meghallod a sorok közt megbúvó önmagadat.
Emlékezni nem mindig a legkellemesebb érzés, mert feltépik az illúzió fátylait, és a szemünkbe áradó fény kezdetben égető lehet. Mint amikor egy hosszú, sötét alagút végén hirtelen felcsillan a világosság. Idő kell érzékeinknek, hogy megszokja az új látványt.
Emlékezni...
Nem csak ezen életünk múló pillanataira, hanem mindarra, amit láthatatlan létünk évezredek óta hordoz magával. Mindazokra a tapasztalatokra, melyeket sok-sok életen át megszereztünk, és magunkévá tettük. Nagy mesterek állítják, hogy mindannyian megvilágosodtunk...csak már elfelejtettük.

Élünk, és igyekszünk létezni e múló világban. A többség értékét a média, politika és a pénz határozza meg. Egy szép autó, biztonságos család, gyönyörű alkat, megbízható társ, elegáns és divatos ruha, nagyon okos telefon, boldog facebook kacaj és a többi. S mindezen vágyak megléte mellett mégis meglapul egy érzés, a hiány. Valami megmagyarázhatatlan hiány.
Ugye Te is érzed? Hol csak kicsit, hol erősebben. Beteljesül egy vágyad, és jön a következő, majd a következő... sosem elég. Soha.
Mindig kell és kell a több. Közben vagy a jövőben, vagy a múltban létezel. S képtelen vagy megélni a pillanatot, ami körül vesz. Igyekszel élni e múló világ illúzióval borított tengerében. De mindig van remény. Egy csónakban evező ember, ki végül feléd nyújtja kezeit, hogy kihúzzon. Ha nagyon elmerülsz, talán észre sem veszed. De ha mégis... a döntés ezután már csak a tiéd, hogy bemászol, és végül partot érsz, vagy hátat fordítasz , majd fáradtan úszol céltalanul, tovább imádkozva az isteni segítségért.

Manapság veszélyesek azok az emberek, kik titkokat szólnak. Veszélyesek kik emlékeztetnek valódi lényünkre, folyton változó és áramló önmagunkra. Mert valóságot tartanak arcunk elé. Szavaikkal, cselekedeteikkel, mozdulataikkal, létezésükkel.
Talán most, én is veszélyt jelentek azok számára, kik selyemszalaggal szőtt börtönükben kívánnak tovább létezni. Talán meg sem hallanak... mert sokat, nagyon sokat veszíthetnek. A régi, illúzióban élt életüket. Az anyagi világot, vagy a biztosnak hitt barátaikat, szerelmeket. S végül azt a valakit, akinek hitték magukat. A sok-sok szerepet, amit mások kedvéért éltek, hogy megfeleljenek annak a rabságnak, melyben mindig ott lesz ez az űr.
Mert a hiány érzése nem más, mint egy olyan élet, melyben talán minden vágyunk megadatik, kivéve azt, hogy mindig, minden pillanatban önmagunk lehessünk, szabadon.

Időnként régi titkokról fecsegek. Időnként lehet magadra ismersz, mert Te vagy az, kiről írok. S ha ijesztő is meglátni a valóságot, hidd el, ebben rejlik a csoda.
Kezdetben kínzó lehet a fénybe emelni tekintetünket, de minden válasz benned van. Ehhez viszont el kell, hogy csendesedj!

Tudom miről beszélek, mert én is Egy vagyok a sok Te közül. Mert megjártam azt az utat, amiről most írok. És én is, mint mindenki más, megyek tovább, nyitott szívvel a következő elágazásig.
Kérlek, néha állj meg egy pillanatra, és hallgasd meg a titkokat!
Láss a függöny mögé!
Emeld ki fejed a zavaros tengerből!
Nem kell mást tenned, csak nyisd meg magad, és érezd, mi a szavak mögött rejlik. Ahol már nem én szólok, hanem Te.
Mert Te vagy a minden, te vagy a pillanat, te vagy a fény. Nyílj hát ki, hogy másokat is emlékeztethess minderre!

A titkok a csendben léteznek.
A csend emlékeztet az ősi létre.
Ősi emlékeink megmutatják igazi lényünket.
Igazi lényünk pedig titkokat súg a csendbe.