TESTMÁGIA
Amint végigterültem a kanapén, a számban szétáradó varázsnedű, mely istenként letarolt, lassan végigáramlott bennem. Egy szempillantás alatt szétestem... apró darabokra. Éreztem minden egyes porcikám lebegni külön, valami megfoghatatlan, éteri környezetben. Csukott szemhéjam alatt látni kezdtem, s megpillantottam a testem, amint tejútrendszerként eggyé olvad az univerzummal. Apró csillagokból, bolygókból, s holdjaikból álltam. Áramlásom, idomom pont olyan volt, mint ahogy az idő megfoghatatlanságában ugyanekkor szobámban hevertem. Egyszerre voltam itt, a négy fal között, s léteztem teljességben, a hatalmas térben. Gyönyörű voltam. Bolygóim mind velem lüktettek, milliárd élettel.
Egy ideig szemléltem ezt a csodát, s nem mertem megmozdulni, félve attól, hogy mindez a tapasztalás megszűnik. S mivel féltem, így is lett. Elmúlt. Amilyen gyorsan jött, oly gyorsan távozott. Már nem voltam más, mint ismét egy testbe zárt szellem. De valami már nem olyan volt, mint az élmény előtt. A varázs mestere kegyes volt velem, s ott hagyott számomra egy ajándékot, egy értékes kincset, amit kicsivel később vettem észre. Lassan felálltam, végtagjaimat nehéz volt mozgatnom. Úgy éreztem magam, mint egy csecsemő, aki most tanul járni. Óvatosan kimentem a fürdőszobába, s belenéztem a tükörbe. A látvány, ami elém tárult, leírhatatlan euforikus érzést váltott ki bennem. Bal tenyeremmel megtámaszkodtam a tükör sima felületén, és csak néztem magam. Teljesen belefeledkeztem abba a szépségbe, mely visszapillantott rám. Oly alázat járt át önmagammal, s testképemmel kapcsolatban, melyet talán születésem óta nem éreztem.
"Ne haragudj rám! Csodálatos vagy! Gyönyörű!" - szólaltam meg rekedtes hangon, s továbbra is csak személtem arcomat, testemet. Szemeim fényét, szám vonalát, a vállcsontom ívét, arcomba hulló hajtincseimet. Hirtelen leperegtek előttem azok a pillanatok, órák,s hosszú évek, a tegnap, amikor mást sem csináltam, csak bántottam a testem, magam. Hányszor mondtam, hogy milyen hájas vagyok, és mennyire fakó a hajam. Hányszor elégedetlenkedtem, hogy nem elég feszes a combom és a fenekem, hogy nem elég formásak a melleim. Miért? Miért nem vettem eddig észre, hogy mennyire bántom ezzel Őt? Azt, aki egész életemen keresztül csak szolgált engem, és rendelkezésemre állt. És amikor tiltakozni kezdett, én elnyomtam fájdalomcsillapítókkal, ahelyett, hogy megköszöntem volna neki, mennyire figyelmes, és jelzi számomra, hogy pihennem kellene, vagy kicsit jobban odafigyelnem magamra.
Lelkiismeret furdalásom támadt, hogy eddig egy jó szóval nem illettem. Bűntudatom lett, majd síni kezdtem. Ott, a tükör előtt értettem csak meg, hogy mit jelent az "a testem a lelkem temploma". Minden megváltozott. Minden. Hirtelen megértettem, hogy ugyanolyan, mint egy apró csecsemő, akire figyelni kell, és ápolni kellő odafigyeléssel, gondoskodással. S ha szeretem, és elfogadom őt, úgy, ahogy van, ezerszeresen meghálálja. Ha megtanulom szeretni azt a kis hurkát a hasamon, vagy a ráncaimat a szemem alatt, ha odafigyelek, és megfelelően táplálom, gondozom, akkor én is teljesebb életet élhetek.
Ezután beszálltam a kádba, s a friss, hideg vízsugárral lassan áztattam a bőröm. Nem zavart a hidegség. A testem ezt kívánta. Éreztem, ahogy végigcsordul a fejemen, le egészen a hátamig, és simogat, táplál. Áradt rám a hűvös energia, s közben boldognak és teljesnek éreztem magam. Életemben először láttam külsőmet tökéletesnek. "Szeretlek, szeretlek! Annyira gyönyörű vagy!" Ezek a szavak hagyták el folyamatosan ajkaimat, s közben végigsimítottam karomat, lábaimat, hogy az érintéssel is kifejezzem érzéseimet.
A varázsnedű mágusa tehát elment, de valamit itt hagyott: Mindannyian tökéletesek vagyunk, mint a végtelen univerzum. Szeretnem kell a bolygóimat, a csillagokat, s a holdakat. Minden attól tökéletes, hogy nem az. Minden attól működik jól, hogy van benne hiba. Szeretnem kell magam kívül, belül. S ezt mind a lelkem, mind a testem meghálálja örökkön örökké. Minden nap gyönyörködöm kicsit magamban, s így közelebb vagyok istenhez, mint azt bárki hinné.