Teremtő és teremtett, alkotó és alkotott

Visszatérve az egyes számhoz :) , amikor átadom magam ennek a világnak, olyankor mély és tiszta szerelmet érzek. Olyankor azt érzem, ezért születtem le ide. Ez az értelme az ittlétemnek. Ez a küldetésem, amiért ide leteremtődtem. Mint egy alkotás. Én magam is egy alkotás vagyok itt, a födi létben. Valaki egykor megteremtett, és örömét lelte bennem. De úgy érzem, azóta is formál, tökéletesít, mert nemcsak a külsőmben akarja kifejezi önmagát, hanem a viselkedésemben, személyiségjegyeimbe, szerepeimben. A testem, mint egy szobor, a lényem pedig egy színész, aki ekkor eljátssza a szerepeket. Táncolni, nevetni kezdek, vagy csak a tekintetemmel adok át olyan minőséget nem csak önmagam számára, de talán sok más, körülöttem létező műnek, kiket szintén emlékeztethetek arra, hogy többek vagyunk puszta anyagnál, húsnál és idegeknél

Mi magunk vagyunk a teremtés, és a teremtett. S hogy épp melyiket használjuk, az épp az adott helyzettől vagy talán döntésünktől függ. Hogy most hagyjuk, hogy alkossanak minket, vagy mi alkossunk.És úgy vélem ez a kettő egyszerre nyilvánul meg, talán el sem választhatjuk egymástól. Csak érdemes arra figyelni, hogy amikor csak lehet, a tiszta alkotást, a legfényesebb forrást csatornázzuk le, és minden mást töröljünk, amire épp a jelen helyzetben nincs szükségünk

Ez a különbség a művész és mások között. Az igazi művész mindig őszinte. Nem törődve azzal, hányan fognak tapsolni neki majd az előadás végén. Nem azt számolgatja, hányan fogják megvásárolni a zenéjét, melynek teljesen átengedte magát. Mert nem az érdekli, kiknek tesz ebben kedvére. Aki így tesz, azt üzletembernek hívják. Az üzletet akar kötni, és mások igényeire fókuszál. És abba másokat rak bele, nem önmagát. Egy igazi teremtő saját boldogságáért teremt, vállalva a következményeket. És ettől lesz minden olyan csodásan tökéletes. Mert a csodája a tökéletlenségből, a tiszta, és nyitott forrásából ered. Ott nincsenek kérdőjelek, hezitálások. Az író leül, és hagyja, hogy lénye megnyissa azt a mindenkiben ott áramló ősi teret.

Néha ránézek egy képre, olvasok egy írást, vagy hallgatok egy zenét, és semmit nem érzek benne. Semmit. Nem látom benne annak a lényét, megnyilvánulását, aki készítette. Nincs a hangjában annak az esszenciája, a lényege. Nem fog meg. Csak azt érzem, hogy a pénzről vagy az egójának kiéléséről szól. Csak azt látom benne, ami nem ő és ilyenből oly sokan vannak a világban. Miért is pazarolnék rá több időt, mikor rengetegen járják ezt az utat? Látom a stilisztikát, jól kigondolt szavakat, a precíz vonalvezetést, a tökéletesen kiemelt hangot és ennyi. Emberi... semmi több. Semmi. Aztán meghallok egy egyszerű hullámzást a térben, vagy egy apró virágot egy gyermekrajzon, és érzek benne egy egész világot. Pusztán azért, mert őszinte. Mert nem gondolkodik, nem kérdőjelezi meg annak a magasabb rendű energiának a milyenségét, amiben meg szeretne nyilvánulni. Nem rejtegeti sem a gyengeségeit, és nem helyezi előtérbe mások dicséreteit. Semmi mást nem akar, csak életre kelni egy pillanatra. És létével így érint meg másokat. Így. Ennyivel.

Ami itt, most körülvesz minket, ami történik a világunkban, az az alkotás. Jön egy hatalmas energia, beteríti a földet és megnyilvánul. Mindenben és mindenkiben nyomot hagy örök életre, és azon túl is. Nem érdekli, hogy ki sír, vagy ki nevet, ki boldog vagy boldogtalan, csak jön, elsöpör mindent, és alkot. És mi vagyunk az alkotása egy hatalmas, duzzadó kollektív erőnek. Részesei vagyunk. Csak annyi a dolgunk, hogy hagyjuk, hogy minden, ami történik, az formáljon minket. Csak hagyjuk az egészet átáramlani magunkon, az elménken és sejtjeinken, és ne azzal foglalkozzunk, mi lesz utána. Mert a teremtés mindig itt történik a pillanatban, a jelenben. Minden, ami megérint minket, ami bennünk leképeződik, annak legtisztább és legőszintébb formáját hagyjuk magunkból kiáradni.

Szeretek megnyilvánulni veletek. Dühöngés, ijedtség, hangos nevetés vagy kergetőzés közepette. Mert mi vagyunk a teremtők és a teremtettek. Az alkotók, és alkotások. Veletek együtt létezem.