Szeretem a létet

2015.10.04

Szeretem a létet, mely elindította első szívdobbanásomat anyám méhében. Mikor fájó szemeim kinyíltak, s tiszta tüdőm mélyen beszívta az első oxigén atomokat. Az anyaföld szelleme ekkor áramlott végig ereimben először. Mikor szemeim felnőttként ismét kinyíltak, akkor még jobban fájt. Fájt látnom azt, hogy mi életet ad nekünk, azt képtelenek vagyunk becsülni, tisztelni. De erőt vettem magamon, s később már nem bántam, hogy végre látok, nem csak nézek. Mert ráeszméltem, hogy egy még csodásabb világ tárulhat elém, ha elhiszem, hogy sokkal többek vagyunk, mint a minket körül vevő fizikai anyag.

Szeretem a hangot, mely először kúszott belém, mikor dúdoltak nekem, s én a magzatvízben táncoltam rá. Minden hang, mely megdobbantja szívem, azt suttogja: "Élj! Álmodj! Szeress!" Minden dobszó egy ősi erő, valami régi, sejtelmes világból, s azt üvölti: "Rajta! Most!". Az erdő csivitelő madarai, s a tomboló vihar, mely a réten süvítve alázatra tanít hatalmasságával. Mind bennem él, s létezik. A jó beszélgetések, s hallgatások. A fájdalmas sírások, nyögések, mely azt kérdezi: "Miért teszed ezt velem? Hisz mindezt magaddal teszed!"

Szeretem az érzést bőrömön. Az érzéki tapintást. Szerelmes csókot ajkamon, mi megállítja az időt, s összehúzza a teret. Hűséges kutyám fejét simítani lágyan tenyeremmel, s hálát adni, hogy társam göröngyös utamon. Arcomon végigcsorduló esőcseppeket, minden illatával, hidegségével együtt, mert emlékeztet arra, honnan jöttünk, s merre tartunk. Átölelni a fát, s érezni lüktető energiáját. Annyira fájdalmasan, oly szenvedélyesen, hogy könnyeim kicsordulnak, amikor a tomboló viharban egy erdő közepén a boldogságtól már csak ordítani tudok.

Szeretem a földet, minden természetével együtt. A magasba emelkedő hegycsúcsaival, mélyen kígyózó folyóival, melyek előtt hódolattal meghajolnak a völgyek. A villám erejével, zengő viharaival, s szétáradó, derűs sugarakkal. A teremtő fénnyel, termékeny földekkel, életet adva minden létező élőlénynek. A dús erdőben megbúvó állatokkal, kik szabadsága már rég odaveszett. Szeretem földanya bölcsességét, s elfogadó kitartását, mellyel minket, embereket szeretve óv, még akkor is, ha időnként megfeledkezünk gyökereinkről. Az örök körforgásban táncoló bolygókat, s az univerzum tág terét, mik földünkkel egyszerre pulzálva élnek, úgy, mint testünket felépítő sejtek. Szeretem hát a mindenséget, s a nem létező nyugalmas, békés állapotot.

Szeretem a lényeket, mik körülvesznek. Legyen az látható, vagy láthatatlan segítő, növény, állat, ember, energia. Mind egy tükör, s bizonyítja: élek, s létezem. Érzem a létüket, látom szemükben a csodát, ami arra buzdít, hogy higgyek magamban, bízzak a teremtő erőmben, a bennem élő szeretetben, mi bárminél hatalmasabb, s ezt sem idő, sem tér nem képes megállítani. Hogy hálálhatnám meg nektek, a segítségeteket, mellyel tanítotok, gyarapítotok, s a magasba emeltek. Létezik hát jó, vagy rossz, ha minden csak azért van, hogy ezzel megtapasztaljam,
s megismerjem önmagam?

Szeretem a halálom, s szeretem a magányom. Mitől is félhetek ezután? Hisz ha meghalok egyedül vagy magányban, akkor is ott lesz mellettem minden, s mindenki, aki eddig jelen volt az életemben. Ti, akiket ismerek, a levegő, az állatok, a fű vagy a föld. A fényes ég, vagy a tomboló vihar. A víz, melyben elmerülök ismét. Újra meghalok, mert akkor végre újra élhetek. Mindenhol. Nincs már test, anyag. Akkor szabaddá válok, s ott leszek a levegőben, melyet az újszülött csecsemő mélyen beszív. Ott leszek a fában, amit egy fiatal nő megölel. Egy szerelmes férfi csókjában, vagy egy fájdalmas üvöltésben. Egy hűséges, szerető kutya szemében, az esőben, vagy egy apró őzgida szívében.

Mindenhol ott leszek, s végre átadhatom azt az átható energiát, mely bennem tombol, szétfeszíti testem. Végre szerethetek mindenkit, s mindent őszintén... korlátok nélkül.