Szeretem a létet
Szeretem
a létet, mely elindította első szívdobbanásomat anyám méhében. Mikor
fájó szemeim kinyíltak, s tiszta tüdőm mélyen beszívta az első oxigén
atomokat. Az anyaföld szelleme ekkor áramlott végig ereimben először.
Mikor szemeim felnőttként ismét kinyíltak, akkor még jobban fájt. Fájt
látnom azt, hogy mi életet ad nekünk, azt képtelenek vagyunk becsülni,
tisztelni. De erőt vettem magamon, s később már nem bántam, hogy végre
látok, nem csak nézek. Mert ráeszméltem, hogy egy még csodásabb világ
tárulhat elém, ha elhiszem, hogy sokkal többek vagyunk, mint a minket
körül vevő fizikai anyag.
Szeretem
a hangot, mely először kúszott belém, mikor dúdoltak nekem, s én a
magzatvízben táncoltam rá. Minden hang, mely megdobbantja szívem, azt
suttogja: "Élj! Álmodj! Szeress!" Minden dobszó egy ősi erő, valami
régi, sejtelmes világból, s azt üvölti: "Rajta! Most!". Az erdő
csivitelő madarai, s a tomboló vihar, mely a réten süvítve alázatra
tanít hatalmasságával. Mind bennem él, s létezik. A jó beszélgetések, s
hallgatások. A fájdalmas sírások, nyögések, mely azt kérdezi: "Miért
teszed ezt velem? Hisz mindezt magaddal teszed!"
Szeretem
az érzést bőrömön. Az érzéki tapintást. Szerelmes csókot ajkamon, mi
megállítja az időt, s összehúzza a teret. Hűséges kutyám fejét simítani
lágyan tenyeremmel, s hálát adni, hogy társam göröngyös utamon. Arcomon
végigcsorduló esőcseppeket, minden illatával, hidegségével együtt, mert
emlékeztet arra, honnan jöttünk, s merre tartunk. Átölelni a fát, s
érezni lüktető energiáját. Annyira fájdalmasan, oly szenvedélyesen, hogy
könnyeim kicsordulnak, amikor a tomboló viharban egy erdő közepén a
boldogságtól már csak ordítani tudok.
Szeretem
a lényeket, mik körülvesznek. Legyen az látható, vagy láthatatlan
segítő, növény, állat, ember, energia. Mind egy tükör, s bizonyítja:
élek, s létezem. Érzem a létüket, látom szemükben a csodát, ami arra
buzdít, hogy higgyek magamban, bízzak a teremtő erőmben, a bennem élő
szeretetben, mi bárminél hatalmasabb, s ezt sem idő, sem tér nem képes
megállítani. Hogy hálálhatnám meg nektek, a segítségeteket, mellyel
tanítotok, gyarapítotok, s a magasba emeltek. Létezik hát jó, vagy
rossz, ha minden csak azért van, hogy ezzel megtapasztaljam,
s
megismerjem önmagam?
Szeretem
a halálom, s szeretem a magányom. Mitől is félhetek ezután? Hisz ha
meghalok egyedül vagy magányban, akkor is ott lesz mellettem minden, s
mindenki, aki eddig jelen volt az életemben. Ti, akiket ismerek, a
levegő, az állatok, a fű vagy a föld. A fényes ég, vagy a tomboló vihar.
A víz, melyben elmerülök ismét. Újra meghalok, mert akkor végre újra
élhetek. Mindenhol. Nincs már test, anyag. Akkor szabaddá válok, s ott
leszek a levegőben, melyet az újszülött csecsemő mélyen beszív. Ott
leszek a fában, amit egy fiatal nő megölel. Egy szerelmes férfi
csókjában, vagy egy fájdalmas üvöltésben. Egy hűséges, szerető kutya
szemében, az esőben, vagy egy apró őzgida szívében.
Mindenhol
ott leszek, s végre átadhatom azt az átható energiát, mely bennem
tombol, szétfeszíti testem. Végre szerethetek mindenkit, s mindent
őszintén... korlátok nélkül.