SZER-ELEM-ETET

Magával a szerelemmel, mint érzéssel mindig is gondjaim voltak. Amíg nem tapasztaltam meg a társadalom és többség által megfogalmazott szerelmet, addig tudtam, hogy még nem voltam soha szerelmes. Hiányzott, szerettem volna megismerni az érzést. Aztán egyszer csak jött. Hirtelen, és felkavaró érzés volt. Első pillanattól fogva tudtam, hogy a testem, a szívem, az agyam felmondta a szolgálatot, nem volt kontroll, csak a megélés. Utólag visszatekintve, hogy jó volt-e? Minden kín átélése mellet azt kell mondjam, megérte. Talán azért is, mert mára tudom, ez az, amit többet nem akarok. Nem a szerelem ellen tiltakozom, hanem az illúzió újabb fogsága, s rabsága ellen. Soha nem felejtem el azt az estét, amikor a szeretett személy úgy döntött, hogy kilép az életemből. Nem nyúltam utána, nem akartam visszarángatni kettőnk kis életébe, elengedtem. Még sírni sem tudtam. De belül, mélyen ordítottam. Napokig, hetekig, évekig kísértett. A fájdalmat szerintem sokunk ismeri, ami ekkor éri az embert. Ez a gyász, a veszteség. A sejtjeim fájtak, függésem tárgyát elvesztve, minden őt akarta, minden utána vágyódott. Mint egy drog, ami beivódik az ember agyába, belső szerveibe, a vérben pulzál. Voltak elég húzós időszakok, amikor csak azt láttam, hogy felém tart az autó, s én a forgalmas út közepén haladok végig. Hogyan is kerültem oda, arra már nem emlékeztem. Nem voltam éhes, aludni sem tudtam, mert ha álmodtam, akkor is ő volt benne, s reggel emlékeztetnem kellett magam a rideg valóságra, hogy már nincs többé. Mert semmi más nem volt, csak a magányom, s a fizikai, lelki gyötrelmem.

Hónapokkal később, amikor már látszólag túltettem magam, belül a lelkemben eldöntöttem, hogy többé nem akarok szerelmes lenni. Nem akarom többé a függőséget, s fájdalmat érezni, nem akarom magam hátrahagyni csak azért, hogy a másiknak az érintését érezzem egy pillanatra.
Több kapcsolaton vagyok túl, s most, egyedül élve érzem magam először teljesnek, és boldognak. Nem másokat akarok rábeszélni az egyedüllétre. Nekem ez az időszak sokat segít, tanít. De mindentől függetlenül hiszek az igazi szerelemben. Abban, amihez kevés a szó, amit a mai emberek nem tudnak aggyal felfogni. Mert ez az a szerelem, amiben nincs agy, nincs ego, nincs te vagy én, hanem minden egy és isteni.
Ezt az érzést egyszer szerencsés módon megtapasztaltam, de nem a "valóságban", hanem egy álom által. Ami kicsit azért érdekes, mert az is lehet, hogy nem is ez a valóság, hogy én most itt a gép előtt ülve filozofálgatok. Az az álom talán valóságosabb, s igazabb volt, mint eddig bármi.

Röviden róla:

Egy utcán ülök a járdaszegélyen, két nagyon jó barátom a közelemben (őket a valós életben is ismerem), s körülöttem fekete ruhás, hosszú hajú fiatalok. Az egyik hozzám akar érni, de nem engedem neki, a feketesége zavar, érzem, ahogy az energiateremben akar beférkőzni. Ekkor mindenki elindul, de én nem tudok felállni. Gyengének érzem magam, s csak kóválygok, érzem, hogy a testem kezd darabokra hullani, szétcsúszni, rezeg minden körülöttem. A barátaim elindulnak valamerre, én intek nekik, hogy menjenek bátran, majd később követem őket. De ekkor valami történik, s a testem eltűnik, beszív valahová. Másik létsíkon találom magam, egy sötét, üres térben. Előttem csak egy asztal, mely homokkal van borítva. Elkezdek az ujjammal rajzolni bele, érzem a finom puhaszemcséket. S egy alakot rajzolok ki. Ekkor az elkezd kiemelkedni, szinte életre kel az anyag, s a homokból egy test jön létre. Egyre finomabb, részletezettebb idomokkal. Egy lény fekszik előttem. Fehér bőre van, tele sötétlila tetoválásokkal. Az egész testét szimbólumok borítják. Szája, orra nincs, csak két hatalmas szeme, de abba belepillantva elveszettnek érzem magam. Az egész univerzum titka, s minden mélység együtt. Tudom, hogy ő a szerelmem. Érzem az energiáját, azt, hogy összetartozunk. Az érzést nem tudom jellemezni, vagy leírni. Nem emberi, mégis a legcsodálatosabb lény, akit valaha láttam. S nem attól, ahogy kinéz, hanem amit sugároz. Ősi szeretetet, nyugalmat, biztonságot érzek. Ismer engem, s én is őt, s általunk az egész világot. Csak néz rám, s közben azon tűnődők, hogy tud olyan finoman csókolni a valós életben, ha nincs is szája? Hogy lehet ez? Aztán rájövök, hogy ennek semmi értelme. Mert ez az egész semmit nem számít. Lassan felemeli a kezét, s tartja, hogy érintsem meg. Kicsit tartok, mert tudom, hogy ha összeér a kezünk, akkor mindez a nyugalom, s végtelen szeretet elmúlik. Jelzi, hogy tegyem meg, s én ekkor megérintem. Ismét az ismerős érzés kap el, tudom, hogy újabb utazás következik, a testem darabokra zuhan, s beszippant egy- már harmadik - új világba.

Ezen a létsíkon egy kabrióban ülök, s átsuhanok egy felüljárón. Mellettem ül a párom, aki épp vezet. Tökéletes alakom van, belenézek a tükörbe, s iszonyat dekoratívnak látom a tükörképem. Térdig érő feszes szoknya, kosztüm felső, s magas sarkú szandál. A társam szintén öltönyben. A szél belekap a hajamba, s nézem az előttünk elterülő csodás várost. Tudom, hogy ez egy másik, jövőbeli élet. Az utcák tiszták, a városban sok épület van, mégis az egész olyan rendezett. Magas, nagy ablakú, emeletes házak mindenhol. Egy kifőzdébe érkezünk, ahol belépve az ajtón minden tekintet ránk szegeződik. Az emberek nem értik, hogy mit keresünk ott, s mennyire vicces, hogy a barátom jóval alacsonyabb nálam,tudom, azért néznek, mert külsőleg egyáltalán nem illünk össze. Megfogjuk egymás kezét, s összemosolygunk. Mert tudjuk, hogy mindez semmit szem számít. Én büszke vagyok rá nagyon. Az emberek arca mindeközben meggyötört. Amikor hazaérünk, egy gyönyörű, luxus lakás fogad minket. Álmomban tudom, hogy mindez a miénk. Épp az extrán felszerelt konyhámban főzök, amikor a párom kap egy telefonhívást. Ezután közli velem, hogy a cége tönkre ment. Kissé ideges a hír miatt, de én nyugodt vagyok, s csak hallgatom. Mert tudom, hogy mindez semmit szem számít, s már egy jó pár életet leéltünk együtt a legkülönfélébb nehézségekkel. S csak mosolygok rá, mert ismerem őt a legapróbb rezdüléseivel együtt. Megnyugtatom, s elmondom neki, hogy tudja nagyon jól, hány életben voltunk már szegények együtt, mégis jó volt, s ezért felesleges az izgalom. Egyáltalán nem sajnálom otthagyni a drága, exkluzív életet, mert álmomban azt is tudom, hogy az egész csak egy játék.

Az álom röviden ennyi volt, de erősen megviselt, mikor felébredtem. Főleg azért, mert olyan érzésem volt tényleg, mintha ez az egész egy valóság lenne. A három létsíkba való betekintés mintha az előző, vagy jövőbeli életeim egyes részleteit mutatták volna be.

Többször próbáltam elemezni, más szemszögből értelmezni. A legjobban a másodlik létsíkon való találkozás fogott meg, azzal az ismerős érzéssel. Valóban van valaki mellettem- ha épp nem is ismerem most, de ki tudja- aki úgy szeret engem, s én őt, mint amit mindig keresünk.

A társadalom által ismert szerelem miről is szól? Annyira szeretem a másikat, hogy képes lennék meghalni érte. Alárendelem magam, csak egy csókot kapjak tőle. Az utolsó pohár vizemet neki adnám, csak még mellettem lehessen. Sok embernek az a véleménye, hogy ez az igazi szeretet, hisz Istent tapasztaljuk meg ezáltal, mert ilyenkor az ego fala lebomlik, s csupaszon ott állunk.

A keresztény vallás szerint Isten próbára teszi Ábrahám hitét, amikor azt kéri tőle, hogy ölje meg fiát, s ő bár vonakodik, de végül engedelmeskedik neki. Természetesen mind tudjuk, hogy nem kell szegény fiúnak meghalnia, de ezzel bizonyítja, mennyire szereti Istent. Ezen már gyerekkoromban is sokat gondolkodtam (igaz nem voltam vallásos, de a történetet mindenki ismeri). Ha isten valóban szeret minket, akkor létezhet-e benne kétely az emberekkel szemben, s kérheti-e tőlünk, hogy bizonyítsuk be az iránta érzett szeretetünket? Milyen isteni szeretet az, ahol bizonyítást vár tőlünk a másik? S tovább gondolkodom. Az igazi szeretet nem arról szól, hogy akkor is szeretem a másikat, ha az kevésbé viszonozza? Tehát a Biblia eme része szerint, akkor Isten is fenntartásokkal képes szeretni? Ha én lennék Ábrahám, s azt mondtam volna: "Nem ölöm meg a fiam, mert azzal téged, s magam ölöm meg!" Akkor vajon Isten hogy reagál erre? Hisz Isten bennünk van, a mi kivetülésünk. Lehet nagyon eltávolodtam, de ezt gondolom.

Az ember által vett szerelem akkor vajon mi? Igazi szerelem az, ahol nem vagy képes magad tisztelni? Igaz szerelem az, ahol a félelem, vagy a kínzó vágy miatt alárendelt szerepet is bevállalsz? Igaz szerelem az, ahol te már nem is létezel, csak a pillanatot várod, amikor a másik belép az ajtón? Akkor ki foglalkozik a bennünk élő Istennel? Ki adja oda a lelkünknek az utolsó pohár, éltető vizet? Ez önzőség lenne tehát? Az ego játéka?

Vagy akkor az egész szerelem dolog illúzió, ami a legjobban eltávolít minket istentől, azaz önmagunktól?

Álmomban olyan szerelmet éreztem, ami semmivel nem azonosítható. Ahol nem alárendelt, hanem egy vagy a másikkal. S tudod, bárhogy döntesz is, a másik enged téged, s támogat, mert bízik benned. Ahol tudod, hogy ő is bármikor eltávozhat egy kis időre, vagy akár több életre is. Lehet, hogy több életet kell leélnetek a másik nélkül, mert a megtapasztalás a dolgotok. De sokszor mi emberek, észre sem vesszük, hogy mindentől függetlenül ő mindig ott van velünk, mert magunkban hordozzuk. Sőt tovább megyek. Nem csak bennem, hanem körülöttem létezik a másik. A fákban, levelekben, állatokban, más emberekben, szeretőkben. Ha ezt végre képes lennék én is így élni, akkor a világ minden kincse birtokomban lenne.

Nagyon sokat köszönhetek annak a férfinak az életemben, aki megtapasztaltatta velem az első szerelmet, mert időnként, mikor a szemében néztem, láttam a mindenséget, s éreztem önmagam, az egységet. Talán egyszer majd lesz alkalmam személyesen is megköszönni neki, hogy segített megtanítani az elengedést. És szerencsésnek mondhatom magam, mert már más kapcsolatban is megtapasztalhattam egy pillanatra azt, amit megéltem. De az emberi elme időnként képtelen felismerni a valódi boldogságot, s kombinálja azt, ami a világ legegyszerűbb dolga. És igen, hiszem, hogy létezik az a fajta szeretet/szerelem energia, ami önmagunkhoz vezet. De ehhez nem szabad lentebb adnunk. Nem szabad belemenni olyan kapcsolatokba, ahol még a közelében sem járunk ennek. Inkább legyek szabadon szerelmes az életbe egyedül, hisz sokkal jobban érzem belső istenem, mintsem a társadalmi, kapcsolatoknak próbáljak megfelelni, eltávolodva attól, aki vagyok. Attól a csodás lénytől, akik mindannyian lehetnénk.

Én mindenkit bátorítok az igazi, mély-s hazugságok nélküli - kapcsolatokra, de ne féljünk egyedül sem megtapasztalni a létezés szféráit. Az egység, az igazi szerelem, s a másik felünk mindenkinél létezik. Ha nem is fizikai közelségben, de ott van, mélyen bennünk.