Soraim búcsúja és hívása...Neked

2018.10.28

Szeretek írni. Az írás... mondhatnám, a mindenem. S ezeket a soroknak ma azoknak ajánlom, kik szeretnének továbbra is velem tartani ezen az érdekes és fantasztikus úton, melyet úgy hívunk, hogy élet. 
Ehhez talán nem is kell ismernünk egymást. Ehhez talán elég az a sugallat, ami megmozdít bennünk valamit, egy kis hangot, ami azt mondja: "Ismerlek, tudom ki vagy!". Talán az a kezdet lehetett, mikor láthatatlan szálakkal fontuk össze életeinket. Egy úton járunk, s az életekben gyűjtött tapasztalatainkkal gyarapodunk egymásért. Én érted, te értem. Mi egymásért. 

Ha van kedved, folytasd velem tovább. 


Mikor írni kezdtem, azt vettem észre, gyógyul a lelkem. És igen, valóban egyre csak gyógyultam és gyógyultam. Az évek folyamán nyomon követhetőek voltak a változásaim, azok az életszakaszok, amin valójában nem csak én, de rajtam kívül sokan mások is átmennek. 
Idáig visszatekintve, nem volt nehéz életem. Nem panaszkodom. Hisz vannak végtagjaim, számmal, szememmel érzékelek, van egy ház, ahol éjjelente nyugovóra hajthatom fejem (mégha nem is az enyém- de mit számít ez...). S bár voltak hónapok, mikor már hó végére nem maradt semmi pénzem, de valahogy akkor is volt mit ennem. Ennek ellenére beül, mélyen mégis minden annyira más és sokszor fájdalmas volt. De mikor elkap a késztetés, hogy leírjam a bennem zajló kis világot, olyankor áramlok, s ez már régebben is így volt. Ha írhattam, igen, áramlottam. Bennem valami, ami ilyenkor kiterjedt, és harmóniát teremtett körülöttem. 
Aztán ebbe az egészbe, az írásba, és önmagam megosztásába szerelmes lettem. Mégis időnként nehezen tudom rávenni magam, hogy leüljek írni. Mostanában kevesebbet is írtam, mert annyi más dologban éreztem azt, hogy ki tudok teljesedni. A táncban, vagy amikor sétálhatok az erőben, a jó beszélgetésekben, egy forró fürdőben. Vagy csak lenni otthon, egyedül a csendben.  

Az utóbbi időben viszont már nem azért írtam, hogy a lelkem gyógyítsam. Egyszer csak, talán egy éve már, valami változott. Azért akartam írni, hogy ezeket a hullámzó érzelmi állapotokat másokkal is megosszam. Hogy az embereket buzdítsam arra, merjenek önmaguk lenni, hogy szavaimmal átadjam a változás ismerős ízét, ami valójában nem félelmetes, csak más. Más. De mindez maga az élet. Változni, mássá válni kívül, belül, s az életben. 
S aki változik, az mit csinál? Az mozog. Áramlik. S maga körül másokat is magával ragad, mint szél a faleveleket. Ezért írtam. Ez hajtott. A tapasztalat átadásának vágya. 
Aztán egyszer egy barátom azt mondta nekem: 
- Emese, olvastam az írásod, és fantasztikus, de nagyon hosszú. 
Én csak álltam, hallgattam őt és néztem. Szeretem és elfogadom a kritikát, de ezzel a mondattal nem tudtam mit kezdeni. Hisz író vagyok, az a dolgom, hogy írja. És egy 3 oldalas írás az embereknek hosszú? 
S nemrég megértettem valamit. 
Nem az írásaim hosszúságával van a baj. Az emberek többsége már nem szeret olvasni. Szeretne, de nincs rá ideje. "Szavak." - gondolják. S miközben olvassák, úgy érzik, hogy valaki hátulról lökdösi őket, és azt motyogja közben "Gyerünk, csináld, ne állj meg pihenni, mozgás, pörögj, el vagy maradva....". Kinek mit mond a kis suttogó agya. Talán ők, ebben a pillanatban nem is szeretnek olvasni. S ez így van akkor jól.

Kedves Olvasó! 
Ha te, aki most olvasod soraimat, ugyanezt érzed, s úgy véled, írásaim számodra hosszúak, akkor búcsút kell vennünk egymástól. Nem csak miattam, miattad is. Talán tényleg sajnálod magadtól az életet. S minden, mi rólad szólna, az számodra bűntudatot ébreszt. Ezzel sincs baj, akkor menj, éld azt az életet, ami téged vezet. S ha azért tartod soknak, mert helyette szeretnél most kacagni, rajzolni, élvezni a családdal levést, vagy bármint amit épp szeretnél, akkor ne habozz, éld meg annak minden csodás pillanatát! 
Az én életembe is új szakasz érkezett. Ez pedig maga a szerelem. Amikor megértjük, hogy az érzés nem tőlünk függetlenül toppan be az ajtón a fehér ló hátán. Amikor már ez az érzés több, mint amikor egy tánc, vagy az erdő illata ébreszti fel. Ez az érzés már több. Ez már az, mikor tudjuk, hogy a szerelem mi magunk vagyunk. S végre bátran és eszméletlen boldogsággal kiáltom égbe, világba, hogy ÉN VAGYOK A SZERELEM!
Ezért búcsúzom most azoktól, kik nem akarják, vagy nem tudják befogadni magukba az érzést. S azoktól is, kik most önmagukkal mindezt bőségesen élik meg. Búcsúzom hát azoktól. 

Mert a szerelem nem ítél meg. Nem erőszakos.
Ott van, létezik bennünk, körülöttünk. Az csak van, és szenvedéllyel belobban az életünkbe.  

Hogy is lehetne egy szenvedélyes és áttörő, mindent felborító érzést pár sorral megállítani?

S ti, utastársaim, kik velem tartotok, azt tudom ígérni, hogy ezután minden megváltozik, s önmagatok gyönyörű és szerelmes képmását fogjátok írásaim által arcotokba kapni. Mikor soraimat olvassátok, bármit is éreztek majd, bármit, tudjátok, azt nem én teszem. Azt ti teszitek magatokkal. Talán borzongást, néma sikolyt, talán szenvedélyt vagy szeretetet és nyugalmat éreztek... , de akkor emlékezzetek majd arra, mindezt nem én teszem. Mindez bennetek is ott van. Ha haragudni akartok rám, tegyétek. Ha gondolatban megölelnétek, azt is tegyétek. Én csak leírom és megosztom továbbra is azt, aki vagyok. Talán szavaim igaz titkokat rejtenek, de lehet csak magát a semmit. Amit elétek teszek azt nem megítélésetekre, változtatni akarásotokra írom. Hogy is tenném? Hisz mindannyian csodálatos lények vagyunk.
Én csak egy szeletet nyújtok magamból. Most ez a rövid kis ciklus következik. Viszont utána nem ígérhetek semmit, mert a folytonos változás talán hamarosan egy új részemet tárja majd elém, s akkor megint más leszek. Hogy akkor épp majd ki, azt nem tudom.Ki szeretne, tartson velem, láthatatlanul is egy úton járva együtt. S ki most eltáncol, mert más utat jár, szeretettel elengedem.


Mindenkinek, ki eddig időt szánt rám életéből - függetlenül attól, mit váltottak ki írásaim belőle-, annak hálával, s köszönettel tartozom. Mert hagytátok, hogy megosszam veletek önmagam. Enyhítettetek fájdalmaimon, vagy épp velem nevettetek. S részei voltatok a folyamatnak, mely most ide vezetett.

Azt kívánom hát a legnagyobb szeretettel, hogy áramoljatok szabadon, s létezésetekkel töltsétek be az űrt, hogy ott élet keletkezzen!