Sok jó kis helyen is elfér
Sok jó kis helyen is elfér,egymástól nem fél, mert tudja, hogy a szeretet gyógyír, mely megvéd.
A félelem, aggódás, mely világunkra már súlyosan rátelepszik, csak pánikot szül, mert egy beszűkült látásmódot eredményez. Mindez nem egyenlő a szeretettel. Amikor valami beszűkül, oda fény már kevésbé jut. A fény kiárad, mint a szeretet.
Ezekben a pillanatokban a legnagyobb kincs a valódi szeretet lenne. Nem elhatárolódni a másiktól, hanem pont az ellenkezőjét tenni. Odamenni hozzá, megölelni, s azt súgni a fülébe: "Bárhogy is lesz, minden rendben van. Mert itt vagyok veled, s fogom a kezed. Mert szeretlek. Más nem számít!"
Most is te teremtesz minden egyes pillanatot, mely körülötted zajlik. A körülményeken talán nem változtathatsz már. De hogy milyen minőségben éled (beszűkülsz és félsz, vagy szereteteddel gyógyítod az egyetemes teret) az csak a te döntéseden múlik.
S feltennék most neked egy igen fontos kérdést, mellyel választhatsz:
Ha tudnád, hogy szerettedet utoljára láthatod, vajon kibírnád-e ölelés és egy utolsó érintés nélkül? Vagy akkor is lekorlátozna a félelem?
Tarthat félelemben a
rendszer, s elhatárolódom, hagyom, hogy elkülönítsenek a számomra fontos
emberektől, s lekorlátozzák a fókuszom arra, amit ők akarnak, hogy
elhiggyek. Vagyis megválok teljesen a
szabad akaratomtól.
VAGY PEDIG -->
Eldöntöm, hogy isteni mivoltom által élek a magasabb rendű szabad akaratom lehetőségével és egyszerűen csak vagyok abban az állapotban, amit a szívem diktál. Figyelek a másikra, beszélgetek vele. Átölelem, megfogom a kezét. Beviszek neki egy tál forró gyömbéres zöldséglevest, hogy jobban legyen. S ha úgy dönt, hogy elengedi ezt a világot, akkor az utolsó pillanatáig míg itt, velem van, segítem. S minden pillanatban hálát adok a létezésnek, hogy itt, másokkal együtt létezhetek.
A tudatosan áramló, s tudattalanul sodródó döntései között tehát csak egy apró különbség van. A mozgás iránya, mely döntései következménye. Attól, hogy valaki tudatos, még ugyanúgy félhet, mint az, aki most még "alszik." Ha félelmeinken felülemelkedünk, áramlani kezdünk a szeretet irányába, s felismerjük saját erőnket. Ha a félelmet választjuk, sodródunk a tömeggel, s menekülünk saját megnyilvánulásunk elől.
Akik már elengedték a beszűkült látásmódot, és egy kiáradó szemmel tekintik a világot, azok tudják, hogy minden rendben van az egyéni szinteken. Mert ami történik, az pontosan eddigi tetteink, cselekedeteink, vagyis teremtésünk tükre és következménye. Az ok-okozati világ a kozmikus törvényekben a legerősebb folyamati láncok egyike. Ezt a földi testünk, s elménk nem tudja megváltoztatni, csak a bennünk lévő szeretettel írhatjuk felül. Bátran, szívünkkel élve. S ha szeretek, akkor azzal táplálom, gyógyítom a testem. Mert azzá válok, aki valójában vagyok.
Néha még engem is elkap a félelem, hisz ettől vagyok ember. De akkor megvizsgálom, mivel tudnék változtatni ezen, és a lehetőségekhez mérten aszerint cselekszem. Ez a lehetőség pedig mindenki más számára is adott.
Ha még tudsz ölelni,
nevetni, táncolni, énekelni, kapcsolódni a másikhoz, akkor kérlek hidd el,
minden rendben. Ne féljünk többé
egymástól, mert egymásért vagyunk itt. S fogadjuk el mulandóságunk kincsét.
Csak töltsük ezeket a pillanatokat meg az áramló élettel addig, amíg lehet.
Ehhez viszont már szükségünk van a kozmikus szeretet energiánk bekapcsolására. Csak emlékeznünk kell, hogy együtt hány ilyen világot jártunk már meg.