Nano világ gigantikus szívvel

Létezik egy hely ott, ahol élek. Egy különleges kicsi sziget, egy apró világ, mely speciális szívvel rendelkezik. És mint minden helynek, ennek is van egy sajátossága. Mégpedig az, hogy aki ide betér, és befogadóvá válik annak energiájára, azt emlékezteti önmagára. Újra szeretve kezdi érezni magát. S végül úgy távozik, hogy boldogsággal tölti el az a nap is.

És mindez, amiről most írok, nem csak a fantáziám szüleménye, csak hát... kicsit művészi keretet adtam a bekezdésnek.
Kecskemét szívében egy kávézó. Aprócska, nagyon pici, szinte már nano méretű, de hatalmas, sőt, gigantikus szíve van. Ott dobog benne, és az egész ettől a központi szervtől olyan egyedi. Attól, aki az egészet mozgatja, élteti, ő pedig maga a tulajdonos, aki nem más, mint Z.  :) 

Egy barátnőm javasolta, hogy egyszer menjek be, mert nem csak a kávé csodás, hanem az a nagydarab ember is, akinek mindenkihez van egy jó szava. Az utam arra kanyarodik a munkahelyemre, s csak azt láttam, hogy folyton tömve van, főként fiatalokkal. Ezért annyira nem erőltettem a dolgot. De egyik délután úgy éreztem, valami beránt oda. Talán csak a kíváncsiságom volt, de az is lehet, hogy maga a sors, ki tudja. És bevallom, nem bántam meg.

Mert azonnal megértettem, milyen is az, amikor egy közösség, egy létezési forma, vagy az, hogy az emberek csak meghallgatják egymást, az valójában gyógyít.
Aki már valaha is "gyógyított", az tudja, hogy ezt igazán csak szeretettel lehet. Semmi más nem kell hozzá, csak egy elfogadó, szeretetteljes energia és környezet.

Visszatérve tehát..., ott volt a sok fiatal, és benne az a hatalmas, csupaszív ember, aki hallgatta őket, és időnként válaszolt a kamaszok nyelvezetén. Én beléptem, és teljes örömmel fogadtak. Majd míg vártam az etióp nevű kávémra, megfigyelő pozícióban, megerősítést kaptam a felállított hipotézisemre. Végre beigazolódott az, amiben mindig is hittem. Hogy az egyik legjobb terápia az őszinte, tiszta, és elfogadó figyelem.
Az embereknek hiányzik valami, és itt, megkapják. Az a sok lény, aki sokszor fáradtan, elfuserálva betér, majd később távozik -, legyen idősebb vagy fiatalabb-, csak azt szeretné, hogy létezhessen, hogy végre valaki elfogadja őt, akik valójában.

A mostani fiatalok közül pedig azt, aki kicsit is eltér a társadalmi normáktól, azonnal pszichológushoz küldik,. Pedig lehet , hogy néha elég lenne nekik is csak egy "KÁVÉ". Talán az embereknek időnként csak arra lenne szüksége, hogy lássák, nem kell tökéletesnek lenni, s ha nem azok, akkor sem fogja senki a végletekig megítélni őket.
Ez a hely, nem a kávé illatától olyan varázslatos. Egyszerűen csak emlékeztet minket arra, hogy olyan gyönyörű lények vagyunk, és minden úgy jó, ahogy van. Hibázni is lehet, nem gond...

Többször betértem már azóta, és Z.- vel sokat beszélgettem. Mindeközben megláttam ennek a "nano" világnak a titkát. Mégpedig azt, hogy, amikor ő az elfogadó és nyitott természetét adja, az oda betérő emberek is elkezdenek egymás felé nyitottabbá válni, olyan gesztusokat tenni akár egy vadidegen társuk felé is, ami azt fejezi ki "Engem érdekel, hogy te ki vagy!". Vagyis a kávézó sajátossága mindenkit sajátossá tesz, amíg ott van, de valószínűleg utána is.
Akik ott vannak, nevetnek még a saját szarságaikon is. És egyre bátrabban merik megosztani önmagukat a másikkal. Változnak. Egy gyönyörű terápia, egy egymást, és önmagát gyógyító közösség.

Pár hete megfogalmazódott bennem, hogy egyszerűen ki kell írnom magamból ezeket az élményeket. Mert ha ez a hatalmas ember képes arra, hogy ilyen világot teremtsen, akkor arra bárki más is képes, aki emberek között dolgozik. Én is ezt teszem már nap, mint nap, és ezt teszik körülöttem sokan, kik már felismerték, mekkora érték van abban, ha egyszerűen olyannak látjuk a másikat, amilyen.
És akkor megkérdeztem Z.-től:
- Te egyáltalán tisztában vagy azzal, hogy miért járnak be ide az emberek?
- Igen, persze. -felelte. Majd elővette a telefonját, és mutatott egy képet, amit egy kamasz lány rajzolt neki. Egy hatalmas seggű, sárga angyali lényt ábrázolt, körülötte zöld csillagokkal.
Ezután pedig a következőket mondta (és most igyekszem a valódi forrást visszaidézni):
"Rájöttem, hogy néha egy szerencsétlen balfasz vagyok. És sokan elmennek itt a kávézó előtt, akik szintén azt gondolják magukról, hogy szerencsétlen balfaszok. Aztán bejönnek ide, és rájönnek, hogy nem csak bennük van ez az érzés, hanem rajtam is látják. Szóval mindenki boldog lesz végül."

Nemes egyszerűséggel tehát, amikor úgy érezzük, merjünk szerencsétlen balfaszok is lenni, és mindezt ne szégyelljük. :D

Pár napja nehéz reggelem volt, lelkileg. Útban a munkahelyem felé, Z meglátott, és kalimpálni kezdett a kezeivel, hogy menjek be. Én visszaintettem, hogy sietnem kell, majd haladtam tovább. Majd mentem, mentem, és ráeszméltem, hogy annyiszor sietünk, mi emberek. De hova is? Hogy valóban ez lenne az élet értelme? Felkelni, rohanni, dolgozni, majd lefeküdni, és így tovább??? Nem hiszem. Számomra legalábbis ez már inkább szomorú tény volt.
Szóval visszafordultam, ajtót nyitottam, gondolkodás nélkül odamentem hozzá, és megöleltem. Mert meg akartam ölelni. Ő pedig hagyta. Nem is volt más választása. :D Aztán elmesélte, hogy olyan szar reggele volt, de ez most átlendítette, és jobb lett ettől a kedve.

Sokszor valóban csak annyi kellene, hogy megálljunk egy pillanatra, és átértékeljük, hogy mik is az igazán fontos dolgok számunkra az életben. És akkor reggel valóban megértettem, hogy néha talán "csak" ez. Egy ölelés, egy szó, egy kedves mosoly. A kapcsolatok, az emberi értékek. Figyelni egymásra, és önmagunkra is.
Vagy csak leülni egy kávéra, és időt adni arra, hogy a bennünk élő szerencsétlen balfasz kicsit megpihenjen, és újra szeretni tudja önmagát.