MOST

2019.03.31

Az embernek egy idő után természetessé válnak azok a dolgok, melyek boldogságot okoznak számára.
Szép lassan rutinná válik, már nem úgy tekint rájuk, mint az elején. Megszokássá válik. Már nem tesz azért, hogy az a valami vagy valaki érezhető legyen számára. Végül talán már észre sem veszi. Aztán mikor eltűnik az életéből, akkor megjelenik a hiány, fájdalom. És akkor érti meg igazán, hogy a boldogságért tenni kell. Még akkor is, ha mindez benne történik. 

Minden egyes nap meglátni az életünkben, annak apró részleteiben, egy mosolyban, tekintetben, érintésben. És hálát adni mindazért, hogy ott van velünk a jelenben. Pont addig, pont úgy, amíg kell. Ez a boldogság. Se több, se kevesebb. S a titka abban rejlik, hogy az egész olyan illékony, megfoghatatlan. Jön, magával ragad, és már tovább is száll, mint egy apró kis pihe, melybe belekapott a szél. 

Na és milyen szerencsések vagyunk, hogy a hála kifejezéséhez még testet is kaptunk. Egy kezet, ami megsimítja a szeretett személy arcát. Hangot, hogy elmondjuk, mit érzünk. Szaglást, hogy megérezzük a tavasz érkeztét. Lábakat, hogy kitáncoljuk a ritmust. Szívet, hogy az érezhető dolgok eggyé váljanak velünk.
Az idő pedig segít, hogy megtanuljuk mindezt elengedni pusztán azért, hogy újra és újra befogadhassuk, amik szembe jönnek velünk. Jelenben élni, most lenni. Nem tegnap és nem holnap. S tudni azt, mit is jelent valójában boldognak lenni.

Ha eljutottak hozzád szavaim, akkor bátran oszd meg a benned lévő szeretetet, békét, hálát vagy harmóniát mindazokkal, kik fontosak számodra. Tehetsz egy gesztust fizikailag, is, hisz ezért van tested. Hívd fel, simítsd meg, nevess rá, öleld meg, bocsáss meg, engedd el, figyelj rá, vagy küldj egy szót! 
Szállj ki végre a fejedből, merd kinyitni a szíved, s kiáltsd oda a világnak, Szeretlek!
Nem holnap, hanem MOST!