Menekülés

"Nanningban, Dél-Kína Guangxi Zhuang autonóm területen egy nőstény fiatal disznó társai hátára felkapaszkodva kiugrott az őket szállító teherautóból, így megmenekült a vágóhíd elől. "
Ez a cikk jelent meg ma a képernyőmön, mikor felmentem az internetre.
Máris éreztem azt a mély kétségbeesést, ami hajthatta ezt a szerencsétlen állatot. Menekülni akart. El, a haláltól. Valahová, ahol biztonságban érezheti végre magát, ahol nem kell rettegnie attól, hogy hamarosan átdöfik a nyakát, és talán még él, mikor a vére majd lefolyik egy csatornába.

Másik világ:
Mikor megszülettem, éreztem, hogy a hely, ahová érkeztem, veszélyes. Hideg, és sötét volt. Anyám próbált magához vonni, de idegenek kezét éreztem magamon. Bárcsak anyuval maradhatnék. Bárcsak!
Senki nem hallgatott meg. Néha odavittek hozzá, megetetett, és éreztem a szeretetét. A szemében benne volt minden. A rideg kő ellenére, amikor anyám rám nézett, olyankor felmelegedtem. Egy erős, ősi energia kapcsol össze minket.
Egyik reggel már nem mehettem anyuhoz többet. Átvittek egy másik helyre, ahol velem egykorúak voltak. Sokat beszélgettünk, néha játszottunk is. A hír terjedt, hogy nagyon-nagyon veszélyes egy hely, ahol mi élünk. Sajnos egy olyan világba születtünk bele, ahol az emberek megtámadnak, megesznek minket.

Egy fertőzés, vagy... vagy vírus lehet talán? Senki sem tudta pontosan. De az emberek azt hiszik, hogy ha megesznek, akkor ettől egészségesebbek, erősebbek, meg okosabbak lesznek...ha megesznek minket. Akkor majd normálisan működnek az idegpályák, és egyszerűen akkor életben maradnak. Ezt hitték.
Akkor, amikor ezt meghallottam, annyira megijedtem. Nagyon, nagyon féltem. Odabújtam a többiekhez, a szívem a torkomban dobogott. Nem! Neeeeem! Én nem akarok így meghalni. Nem akarom ezt. Valamit csak lehet tenni. Ugye? Ugye? Meg lehet értetni velük, hogy nem esszük meg egymást. Nem ehetjük meg egymást. Nem ehetnek meg minket, hisz mi is érző lények vagyunk. Mi, mindannyian.
- Zombik! Nem lehet mit tenni. Zombik. Nem értik, nem hallják. NEM AKARJÁK LÁTNI, HALLANI, hogy mi van körülöttük. Nekik így a jó. Elhitetik velük, hogy ez kell, szükségszerű, és ők elhiszik. Hisz emberek... zombi emberek. Igaz, van egy pár ember, aki megtalálta az ellenszert, ezért meggyógyult. De sajnos nem sokan vannak. - válaszolta egy idősebb közülünk.

Másnap reggel, amikor felébredtem, egy kocsira irányítottak fel bennünket. Tízen, vagy tizenöten lehettünk.
- Tudod most hová megyünk? - kérdezte tőlem a barátom.
- Nem. De érzem, hogy nem jó, ahová mennünk kell.
- Szerintetek meghalunk?
- Azt hiszem, hamarosan igen. - válaszoltam szomorúan.
- De én nem akarok még meghalni! És félek is!
- Én is félek. Nagyon. És bárcsak még utoljára megölelhetném anyámat. Bárcsak még elbúcsúzhatnék tőle. Bárcsak..., bárcsak sosem születtem volna le erre a világra.
Elindult az autó. Nem tudtam belenyugodni. Látni akartam a világot. Egész idáig falak közt éltem, csak betont, és fémkorlátokat láttam. Ijesztő volt, ahogy kikukucskáltam azon a kis résen.
Embereket láttam. Rengeteg embert. Egy-kettő tekintete találkozott az én pillantásommal. Üzenni akartam nekik. De semmi reakció nem volt. Istenem! Tudják, hová visznek minket, és hagyják? Tényleg? Tényleg igaz? Az emberek zombivá változtak?
- Kérem! Valaki! Valaki segítsen nekünk! Kérem...- zokogtam. Tehetetlen voltam, szerettem volna, hogy valaki meghallja a segélykiáltásom.
És ekkor arra gondoltam, hogy kiugrok a teherautóból. Ha hangosabban üvöltök segítségért, ha látják, hogy ellenálok, hogy én is érzek, gondolkodok, nekem is vannak félelmeim, én is tudok szeretni, akkor talán megértik, mit csinálnak. Akkor talán megértik, hogy amit tesznek, az nem jó.

Nem érdekelt, hogy mi lesz, ugrottam. A társaim segítettek, majd mikor leértem, néztek utánam és biztattak fentről. Ahogy távolodott a busz, még éreztem, hogy ők is velem együtt azért rimánkodnak, hogy valaki végre megértse, hogy EZ ÍGY NEM JÓ. Azt is tudtam, hogy meg fognak halni, hamarosan. Hogy velem mi lesz, az már nem érdekelt.
Egyszer csak a zombik, akik megláttak, hogy ott állok, közelíteni kezdtek felém. Akkor már nagyon megrémültem, hogy bántani fognak. Biztos itt azonnal felnyársalnak és megesznek.
Várjunk csak...
Nem! Valami történt. Beszélnek, nevetnek. Mutogatnak. Nem bántanak? Mi történt?
És akkor ott, valaki a szemembe nézett. Látott. Engem látott egy pillanatra! Ért engem!!!

*********************************************

Az eredeti cikk vége pedig:
"A bátor állatot helyi rendőrök mentették meg és nevezték el Babenek. Szerencsehozó kabala állat lett belőle, így örökre megmenekült a vágóhídtól."
allatportal.hu/allati_hirek/megszokott-a-vagohid-elol/1322/

Babel csak egy. De ha végre megtalálják az ellenszert a zombi betegségre, talán minden állat felszabadulhat az örök félelemtől. Szerintem kezdjük azzal, hogy kikapcsoljuk a tv-t.