Majd legközelebb...

2018.12.28

"Engedd el!"
"El akarom engedni!"
"Miért nem tudom elengedni?"
...
Lehet nem is kell. Mert mondjuk:
> arra tanít téged, hogy elengedés helyett jobb az elfogadás.
> azt érezteti veled, hogy benned van, és a részed.
> emlékeztet téged arra, hogy EGY vagy vele és általa mindennel.
> türelemre tanít, mert még nincs itt az ideje.
> felismerést ad, hogy valójában már nem is hozzá ragaszkodsz, hanem csak egy emlékhez.
> talán csak magadat kellene elengedni kicsit  
Sok minden lehet. 
De mint egyszer írtam is erről, a valódi elengedés mindig bennünk történik. Mélyen legbelül. Ha sikerül elengednünk valakit, vagy egy régi érzést, ott egyszer csak meglepő könnyedség tör ránk, majd egyszer csak valami csodás megértés, és béke veszi át a helyét az addig bennünk dúló érzéseknek. Ez egy mindennel összetéveszthetetlen felismerés.

Viszont most a konok és igazán agyas emberek kedvéért leírom, mi NEM az elengedés.
> Például amiben teljes elutasítás van, indulattal, és hallani sem akarsz róla...soha de sohasohasohatöbbééééé!.
> Vagy amikor elfordulsz a másiktól minden erőddel, még a facebookról is letiltod.
> Amikor pedig eszedbe jut, vagy mély dühöt, vagy valami megmagyarázhatatlan egyéb megosztott érzelmet élsz meg.
> Vagy ha már a neve hallatán is összerázkódsz.
> Aztán a kedvencem jön, mikor még gondolsz a másikra, de hogy mégse legyen a fejedben, elvonod a figyelmed az érzéseidről barátokkal, filmnézéssel, számítógépezéssel, és egyéb cuki dolgokkal.
> És amikor ott belül a mellkasodban hiányozni kezd, akkor megmagyarázod a hülye agyaddal, hogy ez hülyeséééég.
Hát ebből is biztos sokféle van még, nekem egyenlőre ennyi jutott hirtelen eszembe.
De megsúgom, ez egyik sem elengedés.
Amikor tényleg elengedtél valakit, már nincs benned többé félelem attól az embertől. Már nem vált ki belőled megosztott érzéseket. Ezért felesleges is elutasítani őt. Hiszen akitől nem félek, attól el sem kell fordulnom. Nem fog tőle kiugrani a szívem, nem fogok izgatottá válni, nem lesz bennem rettegés. Meglátom az utcán, köszönök neki, vagy ránézek, biccentek, és nyugodtan megyek tovább. Nyugodtan és békével. Semmi más nem lesz bennem, csak ezek. És ha azt látom, boldog, én is osztozom a boldogságában. Ennyi.

Őszintén kérdezem most azoktól, akik folyton azt hangoztatják: "Már elengedtelek!" "Engedd el!" Tényleg valódi elengedés történt?
Vagy nem mersz szembenézni valamivel? Amit az a másik, az a szituáció mutatni akart neked, de te képtelen voltál vele szembesülni. Miért is? Mert épp gyáva voltál? Gyáva...
És nem baj, ha nem álltál még készen a felismerésre, de ne csomagold be ezt egy olyan szép és nemes szóba, amit a valódi ELENGEDÉS jelent. Akkor mondd azt a másiknak: "Nézd, köszönöm, hogy emlékeztetsz arra, aki vagyok, de még nem állok készen, hogy ezzel szembesüljek!" 

Szerintem mindenkinek először magát kellene igazán elengedni. Nem görcsölni feleslegesen, kihúzni a dugót a se**ünkből. Mert nem baj, ha időnként be vagyunk sz*rva, emberek vagyunk. De legalább merjük kimondani, ez most nem megy.
Vagy végre nézzünk szembe bátran azzal, amit a helyzet, egy másik ember mutat, és így tovább menni. Benne lenni a jelenben, és csak élni. Élni azt, amit a szívünk diktál.

S végül ismét azokhoz szólnék, akik magukat ostorozzák, mert nem tudnak elengedni valakit.
Ha még nincs itt az ideje, nem is kell. Igen, talán ő tanít téged. S valóban elengedett már, mert új élete van, más utakon kell járnia. És hogy ez neked még fáj, természetes. Ne büntesd magad még azzal is, hogy sietteted a folyamatot! Mert idő kell, hogy belül magad rendbe tedd. Add meg ezt magadnak!

De mi van akkor, mi van, ha igazából TE tanítottad őt arra a puszta létezéseddel, mint tükör, hogy merje meglátni magát általad? Akkor pedig csak ezt kell megérteni, hogy nem elengedni kell, hanem elfogadni azt, hogy ez talán most nem sikerült.
 A létezés oly türelmes mindenkivel. Majd legközelebb...