Ma elárultam magam

2021.10.20

Léteznek pillanatok, amikor az ember elárulva érzi magát. Nem másokkal és nem a világgal szemben. Önmagunkról feledkeztünk meg. Úgy érzem, a mai világban nem vagyok egyedül ezzel. S ezennel színt vallok, hogy gyógyuljak, s rendet teremtsek magamban ismét.

Sokszor annyira érezzük már az egységet, hogy teljes mértékben kivagyunk hegyezve mások igényeire, és próbáljuk megérteni a többiek döntéseinek következményeit, vagy igyekszünk segíteni, hogy egy szorult helyzetben (amibe végül mi is belekerülünk, hiszen a részei vagyunk, főleg, ha azt néha mi teremtettük...) a lehető legjobb legyen végül mindenkinek.

S talán létezik is ilyen, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. De ezek a megoldások mérhetetlen türelmet, nyitottságot, lemondást igényelnek.
Csak ülünk egy fotelben vagy a metrón, és közben próbálunk választ kapni a kérdésünkre: "Mit rontottam el? Miért nem működik, mikor azt akartam, hogy mindenkinek a legjobb legyen?"
Aztán mikor már minden sok, és a feszültség csak gyűlik, ez a beakadás, a szorulás kirobban, és a megoldás már nem a fejünkben születik meg, hanem végül a tetteinkben, cselekedetünkben. De azt mi már nem tudatosan irányítjuk. Mert nincs kontroll többet. A kontroll az, ami sokszor hatásos, de időnként pont az önfejlődésünkben korlátoz minket. Mert az életet, önmagunkat akarjuk kontroll alatt tartani. De hol vagy ebben TE vagy ÉN? Hol van akkor ebben az igazi szerelem, az áramlás? Ami a magja lenne mindennek, melyből végül kinő egy csodálatos új világ, egy életfa, mely képes táplálni azt a világot, mely igazi önvalónk?

Néha azt akarjuk, hogy mindenkinek a legjobb legyen. És ha ebben ketten, hárman vagy még többen vagyunk, és mindenki ugyanebbe az irányba igyekszik, akkor honnan tudjuk egyáltalán mit akar a másik? Érted te ezt???

Egyszer csak felfogjuk, hogy akármit teszünk, akármennyire megfeszülünk, valakinek az úgysem lesz jó. Akkor meg már nem mindegy? Akkor meg miért nem merjük felvállalni a saját érzéseinket, a saját tébolyulásunkat, a saját belső igényeinket? Ha sírok, könyörgöm, vagy depresszióba süllyedtem, akkor sem fogják megérteni végül, mert én sem értem már, mi történt velem.

Mi történt velem? Miből lett elegem végleg? Csak azt érzem elég, ennyi, nincs tovább.
Aztán ott ülök a csendben, egyedül, elvágva minden más emberi szálat magamtól. Nincs aki írjon, nincs aki megítéljen többet, nincs aki meghallgasson és emlékeztessen önmaga fájdalmaira, nincs aki velem együtt szomorkodjon, hogy táplálja az egóm szenvedéseit. Nincs senki. Csak én. És akkor rájövök, hogy "Basszus, de hiányzott már ez! Végre csend és béke van bennem!" És akkor már nem fog zavarni, hogy ki vagyok, vagy mit teszek, hogy kibe vagyok szerelmes, vagy kire van szükségem a létezésem során... Nincs már önmarcangolás. Csak én vagyok.
Elment? Menjen! Majd visszajön, ha már ő is megtalálta önmagát végleg.
Bezárt? Zárja be magát még ezerszer! Ha szerencséje van elfárad, ha meg nem, akkor a zárt világ részében ott majd megtalálja másokban önmagát.
Szenved? Hagy szenvedjen! De azzal nem segítek már senkinek, ha vele együtt szenvedek tovább.
Megvan nekem is, sőt megvan mindenkinek a saját keresztje. Melynek egyik ága az élet, másik a halál. S ha ezt a keresztet megforgatjuk, abból szenvedély vagy szenvedés lesz, annak irányától függően. De végre ÉN döntök arról, melyik irányba élem tovább az életem. Mindkét irány jó. Csak akkor történjen végre valami. Mert ez a szorult és méltatlanul álló helyzet teljesen tönkre tesz, és elárult leszek. Önmagam árulom el végleg.

Ilyen a szerelem is. Ilyen, mikor nem tudom megélni, mert talán nem csak én vagyok benne. Aki egyedül létezik a szerelemben, az hatalmas fejlődést ér el. Mert EGY-ként tud létezni, és ez a spiritualitás majdnem legmagasabb szintje. Viszont ennek létezik még magasabb szintje. Mert aki igazán szereti már magát, az mer elmerülni saját tükörképében is más lények, emberek által. Az szerelmes másba, szerelmeskedik, nevet, sír, érez. Tudatosan érez, hogy önmagát emlékeztesse: ember is vagyok. Aki igazán ismeri a titkot, azt mondja: "Képes vagyok fél lénnyé válni, képes vagyok a kedvedért megtörni, hogy önmagamba beengedjelek. Mert nem megtöröm magam, hanem kinyitom a szívem, és ettől csak több és több leszek."
Nem önzőség elengedni a világban lévő szenvedést, fájdalmakat néha. Belegondoltunk már, hogy mi van akkor, ha a világ nem az emberek létezésétől szenved, hanem attól, hogy TE vagy ÉN nem szeretem eléggé magam, és elhiszem, hogy én szenvedek? Közben kurvára nem...

Nincs már többé hitem sem a szép szavaknak, sem az ígéreteknek. Nincs hitem a férfiakban és a nőkben. Abban hiszek, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel, a szó legnemesebb értelmében. S ezért TUDOM, hogy mindenki képes felismerni, hogy nem tud a sorsától, a szerelemtől a világtól elvonulni. Mert ez mind mi vagyunk. MI, EGYütt. Nem elmenekülni kell, és nem elzárni magunkat. Nem követelőzni és mindig csak egyre többet és többet akarni. Ami épp most jelen van az életünkben, azzal igenis dolgunk van. Csak merítsünk erőt önmagunkból, hogy megértsük, nekünk mire van valójában leginkább szükségünk.

Jelenleg a spirituális emberek többsége van a legnagyobb bajban önmaga elárultságát illetően. Elég szétnézni a piaci kínálatban. Ennyi megrekedt, bajba jutott TANÍTÓNak, GYÓGYÍTÓnak, MESTERnek magát nevező lényt már rég láttam. S a legszomorúbb. hogy észre sem veszik, miért állnak még mindig a saját keresztjükben.
A spirituális ego szereti magát mások fölé helyezni, vagy a nagy EGY érdekében alárendelődni az energiáknak. Pedig a bennünk élő isten, teremtő energia sose kéri egyiket sem. Az csak VAN. Az csak ki akar áradni, még akkor is, ha néha egy hatalmas káromkodásként jön ki a száján, vagy akkor is, ha néha zokogni vagy csapkodni kezd. A spirituális emberek többsége még mindig szörnyen szégyelli önmagát, és ezzel elárulja pont azt, ami felé tartani szeretne. Nem fog előrébb jutni, amíg nem mer megtébolyulni, s míg nem meri felvállalni a szerelmet, megosztottságot, földi érzelmeket azért, hogy aztán képes legyen uralni ezeket minden egyes dimenzióban és szinten. A lényünk nem véletlen akart itt és most ember lenni. Megtanulni úgy embernek maradni, hogy közben tudjuk, világok zajlanak bennünk, hatalmas felelősség. Megtorzulni azonban csak akkor tud, ha mi nem tiszteljük eléggé önmagunkat. Nem egy szerelem tesz minket tönkre, nem a spiritualitás vagy az anyagi javak. Hanem az, hogy szégyelljük felvállalni a fájdalmainkat, gyenge részeinket. Bezárunk, és ezzel válunk pusztán emberré...
Ezzel sincs baj, csak ha ezt választod, élvezd. Onnantól viszont élvezd és csend legyen!

Nem vagyok jó mindig, sokszor szarul irányítom az életem, és még gázabb, hogy ezt meg is ítélem. :D  Basszus! De büszkén merem vállalni, hogy azért nem vagyok jól, mert időnként fáj a megosztottság, fáj az érzelem. Mert néha félek, hogy elveszítem azokat, akik nagyon fontosak számomra. Ez van. EZ VAN!
És annyira boldog is vagyok közben, hogy Ez VAN, mert jelzi, hogy még érzek, és képes vagyok ember is lenni. És ebből a világból tudok csak másokat is felemelni. A saját tapasztalataim, felismeréseim által tudom azoknak megfogni és tartani a kezét, akik szintén megrekedtek saját elárultságukban. Ha teljesen tökéletes isteni minőségként nyilatkoznék meg, ott nem érteném mások fájdalmainak valódi okát és annak gyönyörűségét. Hisz bennem nincs emberi érzelem, csak nyugalom és béke, és ez is jó. Viszont nem véletlen vagyok ember IS. Szeretném, hogy néha fogják meg a kezem, hogy együtt fedezzük fel új, teremtett világainkat.

Az emberi test egy létra, egy csatorna, egy fa, melyen keresztül minden áramlik, ami az élet. Az isteni esszencia egyre szebb, tisztább és lényegibb lesz, ha hagyjuk azt kiáradni ebből a csodás "gépezetből" megítélések nélkül. Nem árulhatom el én sem többé magam. És igen, kijelentem, nem mindig vagyok jól. Amit csakis magamnak köszönhetek azzal, hogy elárultam magam, hogy elnyomtam a saját igényem. Ezért most meg kell merítkezzek ebben a forrásban, a saját csendemben. Teljes nyitottsággal és ítéletmentesen. Azért, hogy végül a szeretteimmel nevethessek és sírhassak bátran, önfeledten, nem szégyellve azt, akivé lettem. Hogy egymás kezét fogva összeadhassuk saját kis világainkat és ebben a csodában fürdőzve végül eltűnhessünk a végtelenben. S aki ebben játszótársam, az folytatni fogja velem az utat. Mer nyitottá válni, mer befogadni, elfogadni bármit, ami a saját része. Mer szeretni és bízni önmagában és bennem. S akkor már megérte színt vallanom az árulásom felett, hogy mindezt nem csak magamért, értetek is teszem.