Lila szivárvány

A levegőben kavargó apró porszemek opálosan csillantak meg az ablakon beáradó sugarak alatt. Lassan, s békésen kavarogtak egymás körül. A dob beindult s a teremben álló fiatalok ekkor egyszerre mozogni kezdtek. A lányok felemelték karjaikat, mire a fiúk egy magas ugrást követően leérkeztek a földre, s tenyerükkel nagyot csaptak a parkettára. Minden mozgásban volt, s a parányi szemcsék, melyek eddig csak létezésüket jelezték a fénynek, ekkor áramlani kezdtek a testek körül. A zene egyre ritmusosabb lett, melyet a mozgások is követtek. Forgások, ugrások, pörgések, kissé szabálytalan kéz és csípőmozdulatok, megfeszült, s elernyedt izmok. Egyre gyorsabb levegővételek, zihálások, s arcokon megjelenő mosolyok tették teljessé a teret.
Az edzés után a fiatalok összeszedték cuccaikat, s elindultak az öltözőbe. Attila nem mozdult, csak ült a földön törökülésben, s törölközőjével megtörölte nyirkos tarkóját. A tanár megütögette az ajtón kifelé vonuló fiatalok vállát, így jelezte számukra, mennyire elégedett velük. Mikor mindenki kiment, odament a fiúhoz, s leült vele szemben.
- Mondd meg, mi neked a tánc!
- Nem tudom, azt hiszem az életem. - gondolkodott.
- És miért küzdesz érte?
Attila ránézett a nőre, kicsit meglepődött. Eddig úgy érezte, a legjobb táncosok közé tartozik, így váratlanul érte a kritika.
- Azt mondtam nektek, hogy együtt, és egyszerre. De tudod mi a lényeg? Az, hogy látni akarlak érted. Azt akarom, hogy amikor majd kiálltok a rengeteg ember elé, ők is lássák, hogy mind egyszerre, mégis külön léteztek. Téged akarlak látni, nem egy táncoló embert. Egyéniségeket együtt mozogni. Ez a műfaj pont attól tökéletes, hogy mindenki az lehet, aki valójában. Gyakorolj! És ne csak a parkettán.
Ekkor felállt, megütögette a srác vállát is, rákacsintott, és kiment.
A fiú ült még egy darabig, s próbálta megemészteni a hallottakat.

Ugyanebben az időben, de a város egy másik pontján Réka egy nagy zuhanással érkezett a tatami szőnyegre. Társa odatartotta kezét, s egy hirtelen mozdulattal felemelte.
- Megint nem tartottad meg a súlypontodat!
- Észrevettem, nem kell még neked is beszólnod. Nem azért estem el, hogy szórakoztassalak. - válaszolt cinikusan a lány.
- Azt hittem, hogy nekem szeretnél egy jó napot szerezni. De úgy látom, most nem vagy túl jó passzban. - A fiú megrázta a fejét, majd mélyen a lány szemébe nézett, aki ekkor zavarba jött.
- Folytathatnánk? - kérdezte zavarodottan.
- Persze. Élvezettel ütlek. - nevetett rá a fiú. - Na, szedd gyorsan össze magad! Megsúgom, a lábamra kell most koncentrálnod.
Újra kezdték a harcot. Támadás, védés, rúgás, csapás, majd egy lábseprés, végül egy ismételt puffanás jelezte a küzdelem végét. Réka feküdt a földön, s nem akart felállni. Életében először azt érezte, hogy nem akar tovább küzdeni. Lent a szőnyegen most minden olyan barátságos volt. Részben azért is, mert innen már nem tud lentebb kerülni. Figyelte a plafont, s valahogy most nem volt kedve ebben a fénytelen helységben lenni. Pedig nagyon szerette ezt a helyet, szinte itt nőtt fel., minden zugát ismerte a csarnoknak. A következő pillanatban szeme sarkából mozgást észlelt, s fejét arra fordítva látta, amint egy hosszú, szőke haj lebeg a levegőben. Belemerült, s nézte a mellette szintén gyakorló párost. A lány könnyed mozdulatokkal tért ki társa elől, s néha felrúgott a levegőbe. nem rég óta volt a csapat tagja, de nagyon szépen dolgozott, s kifinomult, nőies mozdulatai voltak, amit bele tudott csempészni a védésbe, s támadásaiba is. Réka felsóhajtott, s tovább nézte. Az idő itt megszűnt létezni, mint valami lassított felvétel, úgy mozgott minden tovább körülötte. A látványt az elé hajoló fiú arca szakította meg, aki egész közelről belepislogott a szemébe, majd egy ismételten hirtelen, s férfias lendülettel felemelte a lányt a földről.
Az úton hazafelé sétált küzdőtársával. Minden edzés után együtt mentek haza.
- Nem tudom mi van ma veled. Nehéz kimondanom ezt, mert bántja az egómat, de te vagy a legjobb a csapatban. Ritkán tudlak a földre vinni. Nem mintha nem esett volna jól, hogy egy párszor lefektettelek. - nevetett a srác.
- Hm..., lehet fáradt voltam. - Réka nem tartotta viccesnek a fiú szavait, inkább elengedte a füle mellett, de nem akart reagálni.
- Vagy talán szerelmes?
Réka megállt. Megvonta a vállát, majd matatni kezdett a táskájában, kereste a kulcsait.
- Remélem belém. - szólalt meg ismét a fiú kissé félénken. Belevitt egy kis viccet is, hogy könnyebb legyen, de aztán arca megkomolyodott. - Mikor jössz el velem randizni?
- Ne kezdd már megint! Megmondtam, hogy jól érzem magam egyedül. És különben sem vagy az esetem. Egy csomó csaj bomlik érted, hajtsd fel azokat.
- Tudom, haverok vagyunk.
Kulcsát a zárba tette, s kinyitotta a bejárati ajtót. Elköszönt a fiútól, majd felszaladt a lakásba. Lakótársa még nem érkezett haza, így maradt egy kis ideje gondolkodni. Vágyta a szabadságot, az őszinteséget. Vágyott arra, hogy végre önmaga lehessen. Úgy érezte elfáradt, és ki kell ordítania magából az érzéseit. De ez nem ment. Leült a konyhaasztalhoz, s kezébe vette a bögréjét. Szorongatta, forgatta, néha belekortyolt a forró teába, ami lassan elfogyott. Ezt a poharat még ballagására kapta a barátaitól. Egy grimaszoló arc volt rajta, azzal a felirattal, hogy "A viccbe még senki nem halt bele!". Ezzel célozni próbáltak arra, hogy legyen humorosabb, mert tény, hogy jól állt neki. De ő mindig csendesebb és kissé visszahúzódó volt. A felesleges beszédet többnyire kerülte. Ezért időnként idegennek érezte magát a többi lány között, akik állandóan csak a divatról meg a pasikról fecsegtek körülötte. Ezért többnyire fiú haverjai voltak, mert jobban is érdekelték a fiús dolgok, már kiskora óta.
A délutáni napfény ekkor elérkezett hozzá is, s bevilágított az ablakon. Felemelte kezeit, s ujjaival próbálta megérinteni a levegőben örvénylő parányi porszemeket. Ebben a pillanatba valami megérintette, s lassan könnyei végigcsordultak arcán. Most először nem bánta. Most először érezte, hogy jól esik sírnia, mert ez nem a gyengeség jele, hanem a boldog felismerésé.

Attila mindeközben egyedül maradt a táncteremben. Állt a tükör előtt, s nézte magát. Egy srác törte meg a tökéletes csendet. Az ismerős arc láttán szíve megdobbant. Mint amikor újra élesztenek valakit, hirtelen megmozdult a mellkasa, s beleremegett a gyomra.
- Helló! Te még itt vagy? Basszus hallod, itt felejtettem az edzőcipőm! Úgy kellett visszarohannom a buszmegállóból.
- Szívás! - válaszolta Attila kicsit rekedt hangon, s próbálta leplezni, mekkora örömmel tölti el a srác jelenléte.
- Mit csinálsz még itt?
- Arra gondoltam, hogy gyakorlok egy kicsit. Az edző azt mondta, nem lát. Én erre mondtam neki, hogy azért, mert megint otthon hagyta a szemüvegét. - és ezzel felvette a humorpajzsot. Ez mindig bevált, ha szerette volna elrejteni valódi énjét. Haverja ezen nevetni kezdett.
- Itt maradjak veled? Segítsek?
- Neeeee! Húzzál a csajodhoz tesó! - épp elég volt neki kibírni ezt a pár percet együtt a sráccal. Belülről zakatolt, és remegett.
- Megyünk holnap bulizni? A csajok teljesen odavannak. Mindenki Attilát akarja.
- Hát tudod, ennyi! Istencsászár vagyok.
- Baszki, oda vannak érted a nők. Itt a csoportban vannak vagy öten, akik csak azért járnak táncolni, hogy a közeledben legyenek. Nem tudom hogy csinálod.
Attila ekkor elkomolyodott. Ránézett a fiúra, s ki akarta mondani, ami benne van. El akarta mondani, mennyire szereti a testek szépségét, legyen az nő vagy férfi. S el szerette volna mondani, mekkora szenvedély van benne az élet és az emberek iránt. S titokban szerette volna megérinteni azt, aki ott áll vele szemben. De nem tehette. Nem engedhette meg magának, hogy kimondja az érzéseit, gondolatait, mert a következmények az egész életét megváltoztathatták volna. Így, amit most él, azért sokan szeretik. Ez egy biztos pont. De önmagáért? Ki tudja.
- Tudod, lehet nem is érdekel. -a srác szemébe nézett, s talán egy pillanatra át tudta adni a benne tomboló fájdalmat. - A csajoknak bejön a testem, meg a humorom. Azt sem tudják, ki vagyok. Mit szeretnek rajtam szerinted?
- Hát, hogy jó pasi vagy, sokat viccelődsz, brutál jól táncolsz, vicces vagy, nem tudom...
A tükrös teremben ott álltak mind ketten, s a tükröződésektől lényük ezer és ezerfelé osztódott. Csendben nézték egymást. Csak a köztük kavargó porszemcsék mozogtak, s csillantak meg időnként.
- Na, mennem kell, el kell érnem a következő buszt. - törte meg a csendet ismételten a fiú. Majd felkapta a cipőjét, s gyorsan kirobogott a teremből.

Réka a bokszzsákot püfölte, ütemesen, s haláli nyugalommal, amikor nyílt az ajtó. Egy utolsó nagyot belevágott puszta öklével a kemény bőrbe, majd megindult az ajtó felé. Belépett a lakótársa, és a lány sikítva ugrott a nyakába.
- Úúúúgy hiányoztál! - kiáltotta.
- Oké, itt vagyok! Mi történt? Még életedbe nem örültél nekem ennyire, te kis majom. - válaszolta Attila.
- Történt velem ma valami, s rájöttem, nem akarok harcolni többet.
- Abba szeretnéd hagyni a karatét? - nézett rá értetlenül a fiú.
- Dehogy! Átvitt értelemben. Nem harcolok tovább önmagammal. Megmutatom a világnak, ki vagyok. Azt hiszem, apámmal kezdem.
- Felettébb érdekes. Ma én is azt éreztem, hogy nem tudom, akarom-e többé így élni az életem. Azt monda az edző, hogy engem akar látni.
- Attila, én szeretlek téged, minden létező formádban. Mély érzésű és széplelkű ember vagy.
- Akkor csak ez számít. Mert én is nagyon, de nagyon szeretlek téged. - azzal odahajolt a lányhoz, és megölelgette.
- Emlékszel erre a képre? - mutatott egy bekeretezett festményre a lány a falon.
A kép teljesen egyszerű volt. Semmi mást nem ábrázolt, csak három színt, melyek párhuzamosan futottak egymás mellett. Kék, rózsaszín, és lila.
- Emlékszem. A mi titkunk.
- Mi vagyunk a lilák. Nem akarok többé csak rózsaszín lenni. Szerelmet akarok, és igazi barátokat. Igazi embereket körülöttem, akik nem ítélnek el, és akik engem szeretnek, és elfogadják azt, aki valójában vagyok. Úgy, ahogy te is.
A fiú ismét gondolkodni kezdett, s közben a szája szélébe harapott.
- Bátor csaj vagy! És ha én nem csak lila akarok lenni? Hanem mind a három szín?
- Kit érdekel? Akkor legyél mind! Legyél te a szivárvány! - nevetett hangosan Réka.
- Gyere le velem a parkba. Még gyakorolni szeretnék egy kicsit.

Már sötét volt, amikor a házak mögötti kis játszóparkba értek. A kosárpálya szélére leült Réka, s bekapcsolta a zenét. "My lover's got humour", kezdődött az ének. Attila ekkor nagy levegőt vett, becsukta a szemét, s lassan kezdte a mozgást. Minden szenvedélyt, ami létezett benne, átadott mozdulatainak, az izmainak, ujjainak, ereinek, s a benne csörgedező vérének. Egyszerre volt fiú, lány, egyszerre szeretett férfit, s nőt, s az egész világot. Ott csak ő létezett, semmi más. Az ének átjárta testét, csak áramlott együtt az energiákkal, s a világító lámpabúra alatt repkedő porszemekkel, melyek délután még a homokban játszó, s fűben szaladgáló gyerekeket szórakoztatták.
Mindkét lény káprázatos, és gyönyörű volt. Nem az erőtől, nem az izmoktól, s nem a szép szemektől, hanem a harmóniától, és békétől, mely akkor árad az emberből, amikor megtalálja egyensúlyát. Megértették mindketten, hogy csodálatos, és varázslatos teremtményei duális világunknak, ahol minden attól tökéletes, mert benne van mindkét oldal esszenciája.
Attila is látta magát. S többé nem akart más lenni, csakis önmaga.