Ki szereti majd a bennünk lévő sötétséget?

Ki fog szeretni akkor, mikor már senki sincs, aki elviselje a bennünk lévő sötétséget? Mikor már mindenki megharagudott ránk, mert megsértettük, mert épp elutasítóak, vagy indulatosak voltunk?
Mikor már azért bántottunk másokat, mert képtelenek voltunk elviselni azt a valakit, aki a részünk, és ott lakik bennünk?
Azt a valakit ki fogja szeretni?

Mindenki volt már olyan helyzetben, hogy az öngyűlölet, harag, indulat, féltékenység olyannyira eluralkodott rajta, hogy legszívesebben letépte volna a saját arcát. Mindenki. Még az is, aki azt hiszi, hogy nem. Legfeljebb az még őszinte sem mer lenni önmagához. Aki embernek születik, érzelmekkel, az megéli ezek számtalan aspektusát.
Fájdalmas. Nagyon fájdalmas meglátni magunkat gyarló lényként. Aki csak azért bánt másokat, mert képtelen szeretni magát! De az élet szerencsére van olyan kegyes velünk, hogy legalább egyszer teljesen elénk tolja önvalónkat, lecsupaszítva, hogy "Ni, nézd meg magad, ez vagy te!" És aki szerencsés, az észreveszi, mit kell mindebből megértenie. 

Persze ezt sem könnyítik meg, mert akkor meg  majd ott lesznek a megmondó emberek, akik el akarnak távolítani minél inkább önmagunktól. Akik megmondják ilyenkor, neked vagy nekem mit kellene éreznem, hogy kellene nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak, indulatmentesnek maradni... Mindig van legalább egy ember, aki előbukkan, amikor a bennünk lévő sötét erők tombolnak. És persze mindig mindent jobban tud, mint te vagy én a saját belső világunkról. És  jön ilyenekkel, hogy: "Tőled már többet vártam! Neked már nem itt kellene tartanod!"

Aztán amíg az önbizalmunk nincs a helyén, amíg nem vagyunk teljesen biztosak magunkban, rendre el is hisszük, mekkora csődtömegek vagyunk, és hogy már megint tényleg de el ... khmm...
Igyekszünk jobbá válni, leülünk meditálni, hogy na, mit rontottam el. Vagy elmegyünk a pszichológushoz, coach-hoz, a terapeutánkhoz vagy a templomba, hogy ismét béke, szeretet, és kis pillangók lengjenek minket körül. Hogy a bennünk lévő ellenérzés eltűnjön, mert hát azt tanítják, ez nem jó, ilyen érzés nem lehet bennünk. Ez a sátántól való, vagy lehet átvettük valaki negatív rezgéseit és a többi...

De mi van, ha valójában nem a sötét oldalunknak, hanem inkább a megmondóknak áldozott le most az ideje?
Mi van, ha néha az a dolgunk, hogy szeressük azt a csúf, gnóm lényt, aki bennünk időnként tombol? Mi van, ha épp most nem az a dolgunk, hogy megnyugodjunk?

Bevallom, nekem már annyira elegem van az ál spirituális világból és annak lakóiból. Akik azt hiszik, hogy spirituálisnak lenni egyenlő azzal, hogy öröm, béke, mások megértése, ölelgetés és mosoly vehet csak körül egy ilyen embert. 
Ez egy borzasztó nagy félreértés, és zsákutcába vezet.
Mert a spiritualitás nem más, mint az élet.

Az élet pedig minden.
Kérdezem hát ismét.
Ha a bennünk lévő "undormányt" - ki valójában csak meg akarja értetni magát - senki sem szereti, akkor ki fogja? Mert végül nem marad más csak az, akihez tartozik.
Mikor értjük meg végre, hogy a bennünk létező sötét csak szeretetre és odafigyelésre vágyik? Nem azt akarja, hogy elnyomják, nem mantrákat  akar, meg ördögűzést. Csak megértést szeretne. Hogy meghallgassák, épp miért tombol, épp miért haragszik, gyűlöl. Csak hallatni akarja magát.
Beszélgetni. Elmondani a fájdalmát, azt, ami bántja.

De ahhoz, hogy meghallgassuk őt, először fel kell vállalnunk magunkat teljes valójában. S merni kell kimondani: "Ma negatív vagyok! Most képtelen vagyok elengedni a dühömet, mert..."

Ezt követően pedig érdemes elcsitítani a sok önjelölt megmondó, és mindig vidámságot, flow élményt imitáló hazugokat magunk körül. És merni kimondani nekik: "Foglalkozz már végre a saját dolgoddal, mert nálam már profin csinálod! Hess".

Talán most annak van itt az ideje, hogy merjünk egész lénnyé válni, megérteni azt, hogy elsősorban önmagunk elfogadása az, ami a változást hozhatja az életünkben. Mindannyian magunk miatt vagyunk itt, a saját életünkért vagyunk felelősek. Persze az más téma, hogy létezésünkkel hatunk egymásra. De én is, te is, mindenki saját magáért felel.
Igen, eszméletlen bátorság azt kimondani "Vagyok aki vagyok!". Mert a jelenlegi világ a tökéleteset kedveli. Csak azt felejtjük el sokszor, hogy tökéletes nem létezik. A tökéletesség ereje tökéletlenségében rejlik. Magunkat a legnehezebb megtanulni szeretni. Mert bennünk minden ott van, mit nem akarunk látni, még az is. De ha nem akarunk róla tudomást venni, az attól még igenis ott van. És csak az elfogadás, szeretet ereje képes oldani minket. Az ítéletmentes, elfogadó szeretet.
Valóban nem könnyű, sőt, nehéz. De érdemes elkezdeni, mert ha egyszer meghalljuk sötét lényünket, akkor az megnyugszik, és meglágyul, átalakul, a gyűlöletből szeretet, az indulatból együttérzés, a haragból béke lesz. Ez pedig végül szabadságot hoz.

Mert nincs fény sötétség nélkül... 
Hogy ki fog szeretni engem az utolsó pillanatomban, amikor már elviselhetetlen vagyok? Mivel nem marad más... csak én, így igen, ÉN MAGamat.