Kedvenc életek

2019.07.14

Sok-sok életem volt már. S mindezek között voltak kedvenceim. Ez a mostani is azok közé tartozik, melyeket egyszer majd, szívesen fogok visszanézni. 
Mindannyian éltünk már meg durva, nehéz léteket, és szépségeset is. Mindannyian voltunk már szeretve és elhagyva is. Mindannyian voltunk már anyák, apák, gyermekek. Gyilkosok, és meggyilkoltak is. Mert leszülettünk ide újra és újra megtapasztalni. Mi választottuk, és ezt akartuk. Pontosan ezt az életet. Senki más, csak mi "kényszerítettük" magunkra a felismeréseink lehetőségét, melyet vagy egy személy, vagy egy körülmény hordozott. Persze lehetne máshogy is. Mert mindig van lehetőségünk másként, más szemmel, más módon látni egy adott helyzetet. Aminek meg kell történnie, az valóban meg fog. De hogy azt mi hogyan értelmezzük, csakis a mi döntésünk.

Rengeteg nehéz életem volt, és rengeteg jó. Sokszor éltem tudatos lényként, és sokszor tudattalanul. S hogy miért kedves számomra a jelenlegi életem? Mert hagyom felismerni a dolgok mögött megbúvó lehetőségeket. Azokban, akik kapcsolódnak velem, meglátom önmagam egy darabját. Kik az életemben vannak, mindannyian emlékeztetnek előző életeimre, akkori kapcsolódásainkra. És befogadom a felismeréseket, megértéseket. Hagyom, hogy az átjárjon, és átalakítson, majd egy új valakivé teremtsen. 
Úgy felgyorsult minden, hogy mikor lefekszem, másnap új szemmel, új világgal ébredek fel. Ez maga a csoda. Minden nap új lehetőségek, tiszta lap. És várom, hogy az élet aznap milyen meglepetést hoz majd nekem. 

Azok az emberek, kiket eddig volt szerencsém ismerni, kincsek számomra. Minden személy egy hosszú, végtelen történet. Egy külön kis világ. És ezekből a világokból összeáll a világegyetem, mely attól nyeri az értelmét, hogy mindenkinek helye van benne. Senki sem felesleges, egy pillanatra sem. 
Ebben a hatalmas térben együtt létezünk, pulzálunk, születünk, s halunk. Emberek? Ó, dehogy! Ha merünk túllátni a testen túl, mindannyian gyönyörű lények, hatalmas szellemek, kik berezegtetik a létet. Minden állat, növény, a földanya, a bolygók is elválaszthatatlan részei annak a kiterjedt létformának, melyek mi magunk vagyunk, mely testünkben megnyilvánulva tapasztal, s fejezi ki önmagát.

Drága, drága utastársaim! Annyi életünk volt már. Együtt is. Mi ez, ha nem maga a legnagyobb csoda, melyet most együtt megélhetünk? Olyan sokat éltünk már, és igen, annyira fáradtak vagyunk néha. Igaz? De megint, valami okkal együtt jöttünk. Talán sokunknak ez az utolsó életünk. Talán... Akkor miért nem merjük ezt az életet úgy élni, hogy a kedvencünk legyen? Amit majd a legnagyobb szeretettel idézünk vissza? 
Miért nem merjük akkor felvállalni önmagunkat? "Ez vagyok, így szeress! S ha nem tudsz szeretni, az sem baj, mert én már tudom, hogy egy ajándék vagyok a világnak." 
Miért nem merjük látni a társainkat, és elfogadni gyönyörű lényüket? "Bárhogy van is, én mindig itt vagyok neked, mert szeretlek. Szeresd hát végre te is magad!". 
Csak ez maradt már nekünk, vegyük már észre! Mindent el akarnak venni tőlünk, hogy a világot kifordítsák önmagából. Az emlékeinket, érzéseinket, de még az önálló gondolatainkat, szabad akartunkat is. Én úgy szeretnék erre az életemre emlékezni, mint aki tudatosan uralta azt, és ezért végre szabad szellem lehetett. Nincs más, csak mi, egymásnak. Semmi más nem számít. Sem egy jó telefon, sem egy drága autó, sem a világkörüli út. Egy sem tud akkora élményt adni, mint annak felismerése, hogy együtt jöttünk erre a világra, és együtt is megyünk tovább. Az EGY pedig egy bámulatos mágikus szó. Mindannyian egyek vagyunk. S amit velem teszel, vagy én veled, azt valójában csak önmagunkkal tesszük. Ezért különlegesek azok az életeim, ahol mindezt felismertem. Mert azokban az életekben szentsége volt annak, ahogy másokkal vagy önmagammal viselkedtem. És lényemet teljes hálával töltötte el az a mély, tiszteletteljes szeretet, amit a földi életben is megtapasztalhattam veletek. Akárhogy is végződött az.
Semmi más nem számít, csak Te és Én. Semmi más, csak az élő, létező lények. Mily sivár is lenne a földi élet, ha nem lenne kihez kapcsolódni.

Soha nem késő felismerni a valódi szeretetet, vagy a kozmikus szerelmet. Nem kell hozzá senkinek örök hűséget esküdni. Nem kell, hogy az a meg nem születendő gyereked legyen. Csak néha simítsd meg és szeresd magad. És aki betölti a szíved szeretettel, aki mellett boldognak érzed magad, azt beengedni a saját belső világodba. Merni azzal eggyé válni. Akár egy nézéssel, mosollyal, érintéssel, öleléssel. S ha mindez már szeretteiddel megy, akkor bárki felé képes leszel ezt a nyitottságot, egységet sugározni. Ennyi egy élet. Merni a nagy egészként, s annak részeként élni. És meghozza mindenkinek a kedvenc életet.
Addig is, hálás vagyok azért, hogy ebben a létben most, veletek létezhetem.