Hibázni emberi dolog

2017.12.28

Az életünk részben játék. Nincs győztes, nincs vesztes. Egy hatalmas csapatjáték. Egymással, egymásért játszunk. Néha azért hibázunk, hogy abból ne csak mi, de társunk is tanuljon. Egy nemesebb cél felé vezet majd. Ha a jelenben élünk, akkor nincs vesztenivalónk. A jelenünkkel a jövőnket formáljuk, múltunkat pedig oldjuk.
Ebben az életben, itt a földön emberek vagyunk. A fejünkben létezik csak jó és rossz, a szívünkben egy út van. És a szívünk nem ítél meg minket. Nem kalapálja azt, hogy "Rosszul döntöttél!" Csak dobog, hogy mi létezni és szeretni tudjunk.Az utóbbi időben sokat tűnődtem mindazokon a hibákon, amiket eddig vétettem, életem során. Voltak nagyobbak, melyek terhe a mai napig hat rám, s voltak kisebbek is. Egy közös pont volt ezekben az esetekben. Hogy mindezekért hosszú évekig magamat is hibáztattam. De az utóbbi hetekben, hónapokban valami változott bennem, s bár ugyanúgy vétek kisebb hibákat, főként talán mert még mindig nem hallgatok teljes mértékben a megérzéseimre, vagy mert időnként túlzottan elragadnak az érzelmeim, mégis...megszűnt az önostorozásom. Persze mindezekért igen sokat dolgoztam. Magamon. Volt, hogy egyedül kezdtem neki a tudattalanom feltárásának, s amikor blokkokba ütköztem, mert az elmém esetleg lezárt, akkor mertem segítséget kérni.

Sokan vannak, kik egy- egy emberi hibát, mit mások feléjük tesznek, megbocsájthatatlan bűnnek tartanak. Ha valaki hibázik ellenük, azonnal lezárnak, s esélyt sem adnak arra, hogy a másik mindezt bármilyen formában is jóvátegye. Léteznek olyan emberek is, akik a saját hibáikat is képtelenek megbocsájtani önmaguknak. Hogy melyik a jobb, nem tudom. Véleményem szerint mind kettő esetében ugyanaz az ösztönprogram fut a háttérben. Pedig hibázni emberi dolog. Leszületünk a földre, tapasztalatokat szerzünk, tanulunk, tovább megyünk. És minden egyes megtapasztalás által változunk, többek, jobbak leszünk.

Nemrég ismét hibáztam. Le is írom röviden az ezzel kapcsolatos élményemet. Olyan dolgot tettem, amivel talán megbántottam valakit. Nem akarattal, csak érzelmeim elragadtatása által. Számomra apró dolog volt mindez. Egy hiszti, egy helyzet felnagyítása, egy félelem által hozott döntés, amikor is túlreagáltam valamit. Nem tartott sokáig. Másnap már éreztem, hogy nem voltam elég megértő, mert nem gondolkodunk mi emberek egyformán.
Mindenesetre tudtam, hogy vissza már nem csinálhatom, csak annyival, hogy bocsánatot kérek. De életemben először nem haragudtam magamra. Mindez tökéletes felismerése volt annak, hogy a bennem futó bűntudat programot (amin pár éve már dolgozom) sikerült végre a gyökerénél megragadni, sikerült valamit egy belső utazásom során feloldani. És ezért részben hálás voltam.
Viszont nehéz pillanat volt számomra, ahogy mindezt a szemben lévő fél lereagálta. Az illető azt mondta, nem haragszik rám, és igen rideg, tárgyilagos hangon jelezte felém, nem szeretne az életébe, mert mi lesz, ha még egyszer mindez megtörténik. Azóta valóban teljességgel kizár az életéből. S hogy aki olvassa, meg is értse, erős érzelmi viszony volt mindaddig köztünk. Mindezzel nincs is baj, ha így döntött, én tiszteletben tartom. Persze, nagyon-nagyon fájt akkor. De mindezek következménye végül még érdekesebb érzéseket váltott ki belőlem. Mert önmagamból ismét megértettem, és felismertem valamit.

Soha, de soha többet nem szeretnék olyan érzelmi kapcsolatban létezni, ahol nem hibázhatok. Főleg nem egy olyan dologban, amivel senki életét, testét nem csonkítottam, ahol nem törtem össze lelkileg a másikat. :D Megérdemlem, hogy hibázzak néha. S aki most eltolt magától, ő is megérdemli, hogy hibázzon. Ha mindezzel a döntésével ő hibát követett el, ez már legyen az ő dolga. Én azóta is szeretettel gondolok rá. S bár sokszor hiányzik, vállalom bátran a tetteim következményét. Egy életet nélküle. Talán ez volt a fizetőpénz annak felismerésére, hogy bűntudat mint olyan, nem létezik. Mindez csak az agyunk teremtménye, hogy szenvedéseinkből, és önostorozásainkból, tapasztalatainkra épülő félelmekből, a múltból tovább táplálkozzon.
Ha valaki számára akár baráti, akár szerelmi, vagy családi szinten ennyit jelentünk, akkor neki is van még dolga önmagával. Talán még neki is meg kell tanulnia igazán szeretnie önmagát. Megérteni, mi az elfogadás. Akkor ott talán nincs is mit sajnálni. El kell engedni, hagy járja a saját, hibátlanul tökéletes útját. Legyen meg a boldogsága.
Mindenkinek van rossz napja, és sokunknak vannak olyan pillanatai, amikor elragadnak az érzelmek, vagy túlröpködnek a gondolataink, amikor nem tudunk tudatosan létezni. Úgy éreztem életemben először, hogy megérdemlem azt, hogy hibázhassak néha, és ez fura mód boldogsággal töltött el. Mert ez is a részem. Ez is az utamhoz tartozik. Nem mások miatt, elsősorban magam miatt vagyok itt. Sosem fogok tudni teljességgel megfelelni másoknak, amíg arra koncentrálok és görcsölök rá, másoknak mi lenne a jó. Abban az életben valóban minden tökéletes lenne mindenki másnak, csak én hiányoznék belőle. Mindezért tehát döntenünk érdemes. Mások életét akarjuk leélni, vagy a saját történetünket végigjátszani. Én döntöttem. Önmagammal szeretnék elsőként jóban lenni. Mindehhez természetesen tudni kell mély belátással beismerni, mit teszünk tisztán, vagy esetleg egóból. S mindehhez elsősorban magunknak jó megbocsájtani. Az, hogy mindezekre mások hogyan reagálnak, azt már nem a mi feladatunk irányítani, nem is kell. Ha csak nem vagyunk életvezetési tanácsadók. ;) Tudom, hogy amit nem rég tettem, legközelebb már nem fog előfordulni. De más dolgokban fogok még hibázni. Mindez bátorság. A jövő ismeretlen követése, jelen pillanataink által.

Nem azzal van tehát a baj, ha valaki elront dolgokat, élethelyzeteket, párkapcsolatokat, helytelen döntéseket hoz, hanem azzal, ha mindezt többszöri visszajátszás, életszakaszok általi ismétlődések által sem ismeri fel. És talán még nagyobb baj az, amikor nem tudja az ember megbocsájtani magának tetteit. Mert akkor az egyén képtelen a jelenben létezni.
Hibáinkat csak a múlt által ismerjük fel. Akkor, amikor már megtettük, amikor mindaz már megtörtént. De hiába bántjuk magunkat, vagy a másikat ezekért a cselekedetekért, hisz azon már lehetetlen változtatni. Csakis egyetlen egy módon. A jelenben éléssel.S kérdem én: Van-e jogunk bármilyen forrásból származó felismerésünket megítélni? Mi van akkor, ha láthatatlan segítőnk terelt a hibás irány felé? Azért, hogy amikor majd fontosabb célok vezetnek minket, már képesek legyünk felismerni a helyzetet, s ennek megfelelően helyesen cselekedjünk? A történetem másik szereplője, kiről írtam, életem egyik nagy tanítója. Sokszor, nagyon sokszor tartott már tükröt felém. S megsúgom, éreztem, hogy az elutasítás, és Emese eltolása döntés irányába fog most menni. Hogy miért? Mert a bűntudatom feloldásának tesztelése így történhetett meg. S következő lépcsőfok a tiszta, feltétel nélküli szeretet, amiben érdemes lesz helytállnom. Utastársam, s tükröm által.

Éljünk hát szívvel, s fogadjuk el bátran, hogy hibázni emberi dolog,
Felülemelkedni mindezeken pedig, tudatosság.
Ha bátrak vagyunk, cserébe korlátaink oldódnak, s élhetjük azt, kik valójában vagyunk.