Hibázni emberi dolog
Az
életünk részben játék. Nincs győztes, nincs vesztes. Egy hatalmas
csapatjáték. Egymással, egymásért játszunk. Néha azért hibázunk, hogy
abból ne csak mi, de társunk is tanuljon. Egy nemesebb cél felé vezet
majd. Ha a jelenben élünk, akkor nincs vesztenivalónk. A jelenünkkel a
jövőnket formáljuk, múltunkat pedig oldjuk.
Ebben az életben, itt a földön emberek vagyunk. A fejünkben létezik csak
jó és rossz, a szívünkben egy út van. És a szívünk nem ítél meg minket.
Nem kalapálja azt, hogy "Rosszul döntöttél!" Csak dobog, hogy mi
létezni és szeretni tudjunk.Az utóbbi időben sokat tűnődtem mindazokon a hibákon, amiket eddig
vétettem, életem során. Voltak nagyobbak, melyek terhe a mai napig hat
rám, s voltak kisebbek is. Egy közös pont volt ezekben az esetekben.
Hogy mindezekért hosszú évekig magamat is hibáztattam. De az utóbbi
hetekben, hónapokban valami változott bennem, s bár ugyanúgy vétek
kisebb hibákat, főként talán mert még mindig nem hallgatok teljes
mértékben a megérzéseimre, vagy mert időnként túlzottan elragadnak az
érzelmeim, mégis...megszűnt az önostorozásom. Persze mindezekért igen
sokat dolgoztam. Magamon. Volt, hogy egyedül kezdtem neki a tudattalanom
feltárásának, s amikor blokkokba ütköztem, mert az elmém esetleg
lezárt, akkor mertem segítséget kérni.
Sokan vannak, kik egy- egy emberi hibát, mit mások feléjük tesznek,
megbocsájthatatlan bűnnek tartanak. Ha valaki hibázik ellenük, azonnal
lezárnak, s esélyt sem adnak arra, hogy a másik mindezt bármilyen
formában is jóvátegye. Léteznek olyan emberek is, akik a saját hibáikat
is képtelenek megbocsájtani önmaguknak. Hogy melyik a jobb, nem tudom.
Véleményem szerint mind kettő esetében ugyanaz az ösztönprogram fut a
háttérben. Pedig hibázni emberi dolog. Leszületünk a földre,
tapasztalatokat szerzünk, tanulunk, tovább megyünk. És minden egyes
megtapasztalás által változunk, többek, jobbak leszünk.
Nemrég ismét hibáztam. Le is írom röviden az ezzel kapcsolatos
élményemet. Olyan dolgot tettem, amivel talán megbántottam valakit. Nem
akarattal, csak érzelmeim elragadtatása által. Számomra apró dolog volt
mindez. Egy hiszti, egy helyzet felnagyítása, egy félelem által hozott
döntés, amikor is túlreagáltam valamit. Nem tartott sokáig. Másnap már
éreztem, hogy nem voltam elég megértő, mert nem gondolkodunk mi emberek
egyformán.
Mindenesetre tudtam, hogy vissza már nem csinálhatom, csak annyival,
hogy bocsánatot kérek. De életemben először nem haragudtam magamra.
Mindez tökéletes felismerése volt annak, hogy a bennem futó bűntudat
programot (amin pár éve már dolgozom) sikerült végre a gyökerénél
megragadni, sikerült valamit egy belső utazásom során feloldani. És
ezért részben hálás voltam.
Viszont nehéz pillanat volt számomra, ahogy mindezt a szemben lévő fél
lereagálta. Az illető azt mondta, nem haragszik rám, és igen rideg,
tárgyilagos hangon jelezte felém, nem szeretne az életébe, mert mi lesz,
ha még egyszer mindez megtörténik. Azóta valóban teljességgel kizár az
életéből. S hogy aki olvassa, meg is értse, erős érzelmi viszony volt
mindaddig köztünk. Mindezzel nincs is baj, ha így döntött, én
tiszteletben tartom. Persze, nagyon-nagyon fájt akkor. De mindezek
következménye végül még érdekesebb érzéseket váltott ki belőlem. Mert
önmagamból ismét megértettem, és felismertem valamit.
Soha, de soha többet nem szeretnék olyan érzelmi kapcsolatban létezni,
ahol nem hibázhatok. Főleg nem egy olyan dologban, amivel senki életét,
testét nem csonkítottam, ahol nem törtem össze lelkileg a másikat. :D
Megérdemlem, hogy hibázzak néha. S aki most eltolt magától, ő is
megérdemli, hogy hibázzon. Ha mindezzel a döntésével ő hibát követett
el, ez már legyen az ő dolga. Én azóta is szeretettel gondolok rá. S bár
sokszor hiányzik, vállalom bátran a tetteim következményét. Egy életet
nélküle. Talán ez volt a fizetőpénz annak felismerésére, hogy bűntudat
mint olyan, nem létezik. Mindez csak az agyunk teremtménye, hogy
szenvedéseinkből, és önostorozásainkból, tapasztalatainkra épülő
félelmekből, a múltból tovább táplálkozzon.
Ha valaki számára akár baráti, akár szerelmi, vagy családi szinten
ennyit jelentünk, akkor neki is van még dolga önmagával. Talán még neki
is meg kell tanulnia igazán szeretnie önmagát. Megérteni, mi az
elfogadás. Akkor ott talán nincs is mit sajnálni. El kell engedni, hagy
járja a saját, hibátlanul tökéletes útját. Legyen meg a boldogsága.
Mindenkinek van rossz napja, és sokunknak vannak olyan pillanatai,
amikor elragadnak az érzelmek, vagy túlröpködnek a gondolataink, amikor
nem tudunk tudatosan létezni. Úgy éreztem életemben először, hogy
megérdemlem azt, hogy hibázhassak néha, és ez fura mód boldogsággal
töltött el. Mert ez is a részem. Ez is az utamhoz tartozik. Nem mások
miatt, elsősorban magam miatt vagyok itt. Sosem fogok tudni teljességgel
megfelelni másoknak, amíg arra koncentrálok és görcsölök rá, másoknak
mi lenne a jó. Abban az életben valóban minden tökéletes lenne mindenki
másnak, csak én hiányoznék belőle. Mindezért tehát döntenünk érdemes.
Mások életét akarjuk leélni, vagy a saját történetünket végigjátszani.
Én döntöttem. Önmagammal szeretnék elsőként jóban lenni. Mindehhez
természetesen tudni kell mély belátással beismerni, mit teszünk tisztán,
vagy esetleg egóból. S mindehhez elsősorban magunknak jó megbocsájtani.
Az, hogy mindezekre mások hogyan reagálnak, azt már nem a mi feladatunk
irányítani, nem is kell. Ha csak nem vagyunk életvezetési tanácsadók.
;) Tudom, hogy amit nem rég tettem, legközelebb már nem fog
előfordulni. De más dolgokban fogok még hibázni. Mindez bátorság. A jövő
ismeretlen követése, jelen pillanataink által.
Nem azzal van tehát a baj, ha valaki elront dolgokat,
élethelyzeteket, párkapcsolatokat, helytelen döntéseket hoz, hanem
azzal, ha mindezt többszöri visszajátszás, életszakaszok általi
ismétlődések által sem ismeri fel. És talán még nagyobb baj az, amikor
nem tudja az ember megbocsájtani magának tetteit. Mert akkor az egyén
képtelen a jelenben létezni.
Hibáinkat csak a múlt által ismerjük fel. Akkor, amikor már megtettük,
amikor mindaz már megtörtént. De hiába bántjuk magunkat, vagy a másikat
ezekért a cselekedetekért, hisz azon már lehetetlen változtatni. Csakis
egyetlen egy módon. A jelenben éléssel.S kérdem én: Van-e jogunk bármilyen forrásból származó felismerésünket
megítélni? Mi van akkor, ha láthatatlan segítőnk terelt a hibás irány
felé? Azért, hogy amikor majd fontosabb célok vezetnek minket, már
képesek legyünk felismerni a helyzetet, s ennek megfelelően helyesen
cselekedjünk? A történetem másik szereplője, kiről írtam, életem egyik
nagy tanítója. Sokszor, nagyon sokszor tartott már tükröt felém. S
megsúgom, éreztem, hogy az elutasítás, és Emese eltolása döntés irányába
fog most menni. Hogy miért? Mert a bűntudatom feloldásának tesztelése
így történhetett meg. S következő lépcsőfok a tiszta, feltétel nélküli
szeretet, amiben érdemes lesz helytállnom. Utastársam, s tükröm által.
Éljünk hát szívvel, s fogadjuk el bátran, hogy hibázni emberi dolog,
Felülemelkedni mindezeken pedig, tudatosság.
Ha bátrak vagyunk, cserébe
korlátaink oldódnak, s élhetjük azt, kik valójában vagyunk.