Ha nincsenek már szavak, létezzünk egységben

Néha nehéz írni, nehéz megfogalmazni azt, ami bennünk van. Azokról a dolgokról, amiket talán nem is értünk még teljesen. Mert az a valami még nem érett meg bennünk, vagy értelmezhetetlen, ha az elmén keresztül szemléljük a bennünk történő változásokat.

Pedig mind változunk, minden pillanatban. A nagy változásokhoz pedig idő, türelem és csend szükségeltetik. A folytonos körforgást régi őseink értették, tudták, mert természetes folyamat volt számukra. Nem ellenkeztek ellene, nem akarták itt tartani azt a régit, ami már nem szolgálja őket. Nem mentek a természetük ellen...

És ha szétnézünk a természetben most, láthatjuk, mintha a világ haldokolna. Persze ez nem teljesen van így, de ugyanúgy, ahogy mi emberek, a természet, az állatok, a növények is folytonos ciklikus változásban vannak. Velünk együtt. Csak próbálom megérteni, hogy az emberek többsége vajon miért nem érti, hogy mit akarnak üzenni nekünk azzal, hogy tükröt tartanak a szemünk elé? Nézz ki az ablakodon és nyugtázd teljesen nyugodt szívvel, hogy minden rendben van. Vajon menni fog? És te vagy én, talán azok közé tartozunk, akik tényleg, valóban figyelnek magukra, társaikra vagy a természet lényeire. De azt is látjuk, vannak dolgok, melyeken csak egységben tudunk már változtatni.

Az egység megtapasztalása az egyik legszebb és egyben legnehezebb dolog ezen a bolygón. Mert ahogy minden, ez is egyensúlyban létezik itt a földön. Nem csak jó dolgokból áll a világ, és sokan, nagyon sokan ebbe ragadnak bele. Ez a bolygó nem csak erről szól, hanem mindenről, ami bennünk, s körülöttünk létezik. Néha rossz dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon a földi törvényeknek megfelelően. Viszont amíg bármit dualizálunk, amíg a szemünk csak a negatív pólusra veszi az irányt, s amíg folyton csak panaszkodunk, félünk, dühösek és boldogtalanok vagyunk, addig ezt fogjuk teremteni a saját környezetünkben. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy hazudjunk magunknak, s hitessük el az elménkkel, hogy de szuper minden. Mert ez is hazugság lenne. Hanem észre kellene vennünk, hogy olyan lények vagyunk itt mind, kik képesek az egyensúly megteremtésére. Ha végre nem dualizálnánk (nő-férfi, jó-rossz, pozitív-negatív stb...), akkor egy olyan védelem szállna ránk, mely azonnali és látható eredményt szülne. Világainkban a káosz és rend folyamatos tánca ugyanolyan természetes, mint a születés és halál, vagy a lélegzet.

Mikor lélegzünk, a levegő ki és beáramlik bennünk. Ahhoz, hogy valami új szülessen, egy réginek meg kell halnia. Csak képzeljük el, mi lenne, ha a testünk sosem halna meg? Én nem akarnám ezt. Én szeretem a halált, mert abból egy új dolog fog születni. Csak erről szinte senki nem mer beszélni. Valójában olyan kevesen tudják, hogy kell meghalni igazán. Olyan kevesen. Pedig ezt is tanítani kellene, s úgy várni rá, mint egy pici baba megszületésére, akiben a remény még tiszta és erőteljes. Aztán itt a káosz, mely egyre körül vesz minket. Miért félünk tőle? Hisz a káosz erejében olyan erő van, ami néha elmével elképzelhetetlen. Csak nem mindegy, hogy a káoszt hogy éljük meg. Megmutathatnánk egy táncban, egy énekben, egy minket már nem szolgáló világ lerombolásában vagy elengedésében. És akkor vennénk csak észre, hogy nem káoszt, hanem mindezzel rendet teremtettünk.

Szóval tudom, hogy most velem együtt igen sokan mennek át olyan belső változáson, amit nem tudnak értelmezni, érteni. Azt érzik, valami nincs rendben, és szaladnak orvoshoz, pszichológushoz, spirituális tanácsadóhoz vagy mentorhoz stb... És van mikor helye van ennek. De mikor álltunk meg utoljára úgy igazán? Mikor álltál meg és néztél szét magad körül? S mikor kérdezted meg utoljára magadtól, hogy biztos jó ez, ami körül vesz?
Eljött pedig az ideje annak, hogy egységben éljünk, létezzünk, gondolkodjunk, döntsünk. És ezt az egységet most tökéletesen mutatja a természet.
Most épp az a baj, hogy meleg van, ég fel minden, ami eddig egy csodás látvány teremtett, egyre kevesebb a víz, az eső, az emberek egyre fáradtabbak, türelmetlenebbek. Aztán télen az lesz a baj, hogy hideg van. Majd vágjuk ki a fákat, közben pedig továbbra is csomó szükségtelen dolgot teszünk. Mértéktelen módon akarunk mindent, az emberek többségének sajnos még mindig az a lényeg, hogy neki jó legyen. És közben ezek az emberek bele sem gondolnak, hogy pont ők fogják itt hagyni ezt a világot a gyermekeiknek, amit most mint a sáskák, lezabálnak teljesen...

Úgy érzed, valami nincs rendben? Akkor állj meg. Állj meg és nézz szét magad körül, mivel tudnád szebbé tenni a saját világodat.

Álljunk meg együtt és vegyünk néha egy nagy lélegzetet. Észre fogjuk venni, hogy még nem késő. Hogy akár a saját erőnkből is képesek vagyunk megváltoztatni a világainkat. Látni fogjuk, hogy milliónyi lehetőség van előttünk. Annyi módszer van már arra, hogy változtassunk a sorsunkon, az életminőségünkön. Persze van aminek igen, meg kell történnie. De ahogy azt látjuk, befogadjuk, csakis rajtunk múlik.

Nem akarok hazudni, teljesen őszinte leszek. Sokszor annyira nehéz még nekem is, mert hagyom, hogy az elmém átvegye felettem az irányítást, és olyankor egy teljesen más valóságba keveredek. Egy olyanba, ami már rég nem az enyém. És olyankor azt érzem, valami dobál engem ide-oda, mintha egyik sziklától a másikig dobálna a vihar. Belekeveredem mások világaiba, mások valóságaiba. És csodálom, hogy képtelen vagyok kifejezni magam vagy a saját igényeimet. Hát persze, mert nem a saját valóságomat élem. És amikor már elég szarul leszek, akkor eszembe jut, ki is vagyok valójában, s mi végre jöttem ide, sokadmagammal. Valami régit most nekem is el kell engednem, hogy az új vezessen. Olyan sokszor kellett már nekem is elengednem egy régit és sosem tudtam, hogy kell. Aztán egyszer csak megtörtént. De ennek a titka az, hogy kell magunknak nyugodt teret, csendet teremteni. Ki kell találni valójában mire is van igazán szükségünk ebben a pillanatban. És addig nem tudunk cselekedni, máshogy dönteni, míg nem ismertük fel azt, hogy mire van igazából szükségünk.

Néha még egy pohár hideg víz is csodákra képes, hogy rendet tegyen bennünk, a fejünkben. Csak ki kell szállnunk mások valóságából és bele kell állnunk abba, ami a miénk, amit mi teremtettünk magunknak. Azért, hogy utána ott is rendet teremthessünk.

Nem téged akarlak megváltoztatni, csakis magam formálására írom ezeket a sorokat. Mert tudom, hogy a kulcs csak bennem van. De hiszek abban is, hogy akiket írásaim megtalálnak, azokat is okkal találják meg. Számomra mindegy, hogy mit váltok ki szavaimmal benned, a lényeg, hogy rajtad keresztül megérintsem magam, s mint egy lehulló vízcsepp, behullámoztassam az álló tavat, mozgásba lendítsem a teremet. Tudom, hogy sokan egy jobb világot akarunk teremteni, egy igazán zöldet, egy igazán csodásat, tele millió forrással és csodás lehetőséggel. Mert a változás lehetősége belénk van kódolva. Az isteni minőségeink felébresztése pedig eredendő erőnk és utunk, mely életeken át kísér minket. Lényünk elpusztíthatatlan, folyton áramló energia. És valójában mind egyek vagyunk, mind egy hatalmas testként pulzálunk, ha tudomást veszünk róla, ha nem. Mindannyiunk cselekedete hatással van másokra és a világ eseményeire. Ez a karma valódi értelme. És a karmát a kozmikus szeretet elve működteti. Ahogy teszek, cselekszem magammal és másokkal, úgy bánnak velem is. És ha én szeretem és tisztelem magam, a természetet, az állatokat, a növényeket, az embertársaimat, a nem látható világokat, akkor semmi de semmi bajom nem eshet, mert számomra az élet ajándék. Még a nehéz pillanatokban is képes leszek meglátni a teremtéseim gyümölcsét.

Szóval néha nehéz beszélni arról, ami bennünk van most, mert van amihez már nem szavak, hanem tettek kellenek. Van, mikor ki kell mondanunk dolgokat:

- Szeretnék most magammal lenni, kérlek engedj nekem egy kis teret.
- Figyelj rám, segíts nekem, mert nem tudom folytatni egyedül azt, amit veled elkezdtem.

Gondolatainknak, szavainknak teremtő ereje van. És én szeretem ezt a lehetőséget. Mert megtanít a felelősségre, s a tudatosságra. Hogy minden belőlem származik és hozzám tér vissza. Ezért fontos, hogy egy olyan világban kell éljek, ahol az a szerelem, az a szenvedély, amit hordozok magamban, tükröződhet. És mindezt valóban megkapom. Mert megértettem az alapvető szükségleteimet, többé nem nyomhatom el. Nekem kell, hogy ami körül vesz, az a szépségről, isteni kreativitásról, a közös könnyed játékról, vagy az egymás és minden létező iránti tiszteletről szóljon. Veled vagy nélküled én ezt a világot magamnak megteremtem. Úgy, hogy dolgozok magamon, hogy erőt merítek, akkor amikor a legnehezebb. Úgy, hogy nem nyomom el az alapvető vágyaimat, szükségleteimet, mert az eltorzítja az áramlást bennem. Úgy, hogy józan szemmel, ítéletmentesen változtatok azokon a dolgokon, melyek a bennem lévő, pusztán romboló aspektusokat képesek csak táplálni. Helyette nyitok az új változás felé, hogy ezzel magamnak és másoknak is egy természetközeli világot építhessek. Olyan világot, ahol nincs bűntudat, mert már mind értjük, hogy egyek vagyunk és amit másokkal teszek, azt magammal is teszem. S minél többen részesei vagyunk ennek a csodás játéknak, a boldog, tiszta és szent létezésnek, annál erősebb lesz a közös tudatosságunk, s annál inkább tágulnak világaink, az érzésvilágunk, az életünk itt a földi síkon is. Mert mi, akik már értjük a létezés mágiáját, végre képessé is válhatunk arra, hogy a megértésből valódiságot formáljunk.

Néha nehéz megfogalmazni, ami bennünk van. Pont azért, mert már nem csak én létezik, hanem MI is vagyunk. És néha már nem is beszélni kell, hanem élni a szívünk ritmusának és lényünk súgó hangjának megfelelően. Ez az új világ kezdete, ami már rég körülölel minket.