"Ettől féltem?"- Igen. Ettől.

Kint ülök a kerti hintámon, s valahol mélyen belül azt érzem, fájdalmam van. Nem tudom megmondani mi fáj. Csak azt érzem, egyszerre keserű és édes. Ez lenne a szerelem? Ennyit jelent szerelmesnek lenni? Beleengedni magunkat minden érzésbe, ami csak jön? Ettől féltem?
Igen. Ettől.

Sosem mertem igazán érezni a szerelmet. Mert a jó, egekig repítő boldogság az zuhanást is egyesíti. Érted mit jelent ez? Egyesülni mindennel, ami épp, abban a pillanatban Te vagy.
Sosem mertem kiadni a féltékenységem, és félelmem a másik elvesztésétől. Pedig sosem veszítheted el azt, aki igazán melletted van. A többi pedig..., azt hiszem lényegtelen. Akit, akiket igazán szeretünk, azoktól sosem fogunk tudni megválni. Miért? Mert igazán csak abba lehetünk szerelmesek, aki bennünk él és létezik. Mindenki más felejtőssé válik.
Sosem mertem bevallani magamnak, hogy egyszerre akár több embert is szerethetek. Vagy egy egész világot. Pedig már akkor is képes voltam a szerelem legmagasabb fokait megélni. Mikor a szél simogató érintése és hangja is tökéletes szeretővé válik.
Sosem mertem igazán megélni mindezt a fizikai valóságban. Végül mindig elértem, hogy a "hatalmas" izzó, és szenvedélyekkel teli szerelem még akkor távozzon, mielőtt el tudnék égni abban. Végül mindig elértem, hogy a másik kimondja "Elég!", vagy egyszerűen csak távozzon az ajtómon. Vagy én léptem, és mentem el, fordítottam magamnak hátat.

Legtöbbször mindig mi érjük el, hogy a szerelmünk, aki azért van jelen, hogy megnyisson minket, elforduljon vagy elhagyjon. Mert ha megértjük, hogy mi vagyunk mindennek az okozói, azt is megértjük, miért hoz valaki égető szerelmet az életünkbe.

Miért félünk attól, hogy megnyissuk magunkat valakinek, vagy önmagunknak? Miért félünk meztelenné válni a teljes lényünkben? Félünk, hogy sebezhetővé válunk, pedig csak önmagunk bezárásával tudunk igazán sebezhetővé válni.
Mert mikor megnyitjuk magunkat, akkor nem csak magát a szerelmet, de annak mágiáját is megkapjuk. És mágusokká válhatunk. A valódi élet valódi mágusaivá, boszorkáivá és varázslóivá.

Vajon hány életben kellett meghalnunk a szerelem vagy mágikus képességeink miatt? Hányszor ölhettek meg minket azért, mert MI igazán mertünk szeretni? Hányszor lehettek gyilkosaink azok, akik féltek a szerelemtől, szenvedélytől és szexualitástól? Sokszor sajnos tényleg fizikailag is elégtünk valamiben. Nem csak nők, de férfiak is. Mindenki, ki tudja az igazságot a szerelem erejéről.

A szerelem nem csak a jelenünket, de múltunkat is gyógyítja. A lélekruhába lerakódott fájdalmainkat, emlékeinket. Sokszor nem is a mostani lényünk fél, hanem az, aki már oly sok fájdalmat kapott, adott és látott is. Ez, a mostani világunk annyira egyszerű. Bár nehéznek hisszük, de mégis az egyik legszabadabb létezésünk. Ezek az évek. Hiába próbálja a nagyhatalom, politika, magasabb rendű világok elnyomói elhitetni velünk, hogy rabszolgák vagyunk, és előre megtervezett minden. Ebben az életben már nem az a dolgunk, hogy szenvedjünk és féljünk. Hidd el, hogy megérdemled a könnyed életet. És én is elhiszem, hogy itt minden olyan könnyed.

Megérdemeljük, hogy gyógyítsuk magunkat. Mindannyian képesek vagyunk meggyógyítani magunkat. Nem csak a mostani életünket, de akár az összeset, amibe földi létünk folyamán beleengedtük igazán magunkat. Gyógyítók vagyunk mind, csak elfeledtették velünk ezt a képességet. És gyógyulásunk egyik eszköze maga a szerelem energiája.
De vajon értjük-e, mi az igazi szerelem?

Mi a szerelem? Szerelem, kérlek mesélj nekem magadról, hogy jobban megértselek, s azzá váljak, mi TE vagy.

"Nem szeretem a szerelmet. Mert néha fáj. Nem szeretem a szenvedést, mert néha ettől nehéz. Nem szeretem az apátiát, a hiányérzetet, a birtoklási vágyamat és féltékenységemet. És a kishitűségemet sem szeretem. De ez vagyok én. Ezekkel az érzésekkel itt, a fizikai világban. Ezek az érzések lekorlátoznak, nem engedik meg, hogy igazán boldog legyek, hogy valódi lényemmel megtestesüljek.

Aztán elkezdem meglátni, ki vagyok. Látom, hogy én vagyok maga a szerelem. El kezdem megérteni, hogy én ez vagyok, a szívdobbanásaid. És mindenki szíve. Csak ütöm a ritmust. Tadamm-tadamm-tadamm... Meglátom szívveréseim csúcsát és mélységét, és gyönyörködni kezdek benne. El kezdem látni a fájdalmam, és babusgatni kezdem. Beszélek hozzá, érzékelem. S mikor mélyen belemerültem, meglátom a csodát. Hogy azért fáj, mert szerelmes lehetek. Nem fájna, ha nem érezném ezeket a mélységeket. Valójában imádok zuhanni és repülni. Mint a sólyom. Alászállni a földre, majd felemelkedni a magasba. Ez vagyok én.

S mikor ezt megértem, mindenné válok. Érzékelem magam mások tekintetében. A mozgásokban, illatokban, képekben. Ez a szerelem legmagasabb szintje. S benned akkor válok igazán gyógyítóvá és mesterré, ha képes vagy ezeket érezni mindhárom szinten. A földön, lelkedben, s szellemedben. S ha ezt megérted, azzá válsz, mivé én. Te magad leszel a SZER-ELEM."

Hm...értem. Mindenki nevében köszönöm a választ.

Ha én magam vagyok a szerelem, minden aspektusával együtt, akkor merjem megélni a féltékenységem? Nem kell már válaszolnod erre, mert bennem megszületett ennek a lényege. Nem az a baj, ha féltékeny vagy kishitű vagyok. A baj azzal van, ha önmagam ezáltal megítélem.

Vajon hányan nem mernek szerelmesekké válni? Pedig belül mind vágyunk erre. Vágyunk az érzésre, mely elsöpör minket, menyben meghalhatunk. Ha kell, ezerszer.
Mindannyian megéltük már a szerelem valamely fokát. Viszont mindhármat képviselni egyszerre, a legszentebb dolog szerintem.
Ha elutasítjuk fizikai létünkben a szerelmet, akkor hogy áramoltathatnánk ki azt a világot, amit lényünk közben megél.
Az érintések, csókok, érzések...ezek mind gyógyítanak. De csak akkor, ha be is merjük fogadni azokat. Olyan ez, mint a gyógyszer. Amíg nem vesszük be, a fizikai testünkre nem fog hatni.

Emlékszem a pillanatra, mikor legelőször mertem egy érintést befogadni. Ott elvesztettem teljesen az öntudatomat, s csak azt a mámort éreztem, amivel az érintés behullámoztat. Ott, abban a pillanatban tényleg megszűntem létezni. Hiányoznak ezek. Mert ezért a minőségű érintésért tennünk is kellene. Például úgy, hogy ellazulunk, és félre tesszük az agyunkat. A bőrünkre, testünkre, szívünkre, a bennünk lakozó lényre helyezzük a figyelmet, majd szétterjedünk, hogy korlátok nélkülivé váljon a másik érintése. S akkor mindezekkel egyszerre befogadva, hullámozni kezd a lényünk. Mintha hangszerek lennénk, kit a művész megszólaltat. Mert aki adja, annak is akkor művésszé kell válnia.

Vajon én érintettem már így meg? Akár csak a mozdulatommal vagy tekintetemmel. Úgy érzem, igen. De ott nekem is azzá kell akkor válni, amit képviselek. Először figyelek a lényemre, a szívemre, testemre, majd hagyom, hogy mozdulattá váljon az, ami bennem megérett az érintésre.
Milyen érdekes, hogy a két folyamat ellentétes, mégis ez ad végül egy kerek egészet. Adni és kapni azt jelenti, mikor a művész a zenéjével elkápráztatja a közönséget. Ez mindenkinek jó, és egy jó "zene" gyógyulásra készteti a lelket.

Nem az érzelmekkel van a baj. Harmóniában élni, az megy nehezen. De harmóniát magunknak csak mi teremthetünk. Az ember - akárhogyis nem akarjuk tudomásul venni - érez. Érző lény is egyben. Talán nem mindenkinek dolga a fizikai szerelmet megélni ebben az életben. De attól, hogy elragadnak minket az érzelmek, mégis lehetünk mesterek. Ha megtagadjuk a gyengeségeinket, attól azok még ott lesznek. Ha megértjük, hogy bennünk vannak, léteznek, teret kívánnak, akkor legyőzhetetlenné válunk. Nem vet ki magából az igazi s színtiszta spirituális világ csak azért, mert néha dühöngünk, félünk, féltékenykedünk, vagy egy igazán jót szexelünk. Mert az élet maga a spiritualitás. A spiritualitás pedig az élet mágiája. Így a szerelem pedig annak az egyik esszenciája.

A spirituális ember is képes egyszerre több szemmel, több szinten látni a valóságot. Olyan, mint a szerelem. Nem kellenek különböző vallási irányzatok, tanfolyamok, hogy valaki spirituális lény legyen. Sőt, még csak hinni sem kell benne. Mert mi magunk vagyunk a spiritualitás is. Ha egyszerűen képesek vagyunk olyan szenvedéllyel, tiszta vágyakkal és öntudattal élni, akkor annyi épp elég. Nem kell más, csak az, hogy önmagunkhoz mindig hűek tudjunk maradni. Érdemes megérteni a saját küldetésünket, hogy hűségünk lényünk felé örökérvényű legyen.

Az én utam, a küldetésem. A küldetésem a vágyaim. Hogy írhatok, s remélem, néha olvassa valaki, akiket magammal együtt azokban a pillanatokban felemelhetek, vagy zuhanásra késztethetek.
Az utam a szerelem. Megmutatni, hogy végre már merek zuhanni, akkor is, ha talán senki nem kap el. Akkor majd zuhanok, amíg meg nem értem, hogy valójában ugyanolyan, mint repülni, csak talán meg kellene fordítani az időt és teret.
Utam, hogy itt, a fizikai világban élek, s létezek... egyenlőre. Mert az is utam lesz, mikor meghalok és elmegyek. És azt a pillanatot is szeretném majd a legcsodásabb szerelemben feloldódva megtenni.
Utam azt a világot képviselni, ami bennem létezik. A világ más lényeinek csodáját, fájdalmát, üzeneteit megérteni, s közvetíteni. Ez is utam... talán csak ezért fáj néha. Mert ha valamit vagy valakit szeretsz, akkor csak annak fájdalma tud rád is hatni. Szeretem az állatokat. Olyan csodás és tiszta lények. Vagy a növényeket, melyek folyton suttognak, csak nem halljuk meg őket. A 4 elem világát, ami a természetben és bennem is éltető energia. A szemmel nem látható értékeket. Minden csodát, amit ebben a világban, most megélhetek.

Fáj a szerelem, a hiány vagy a csalódás? Legalább érzem, hogy fáj. Legalább érzem, hogy élek. És ha ezt ilyen jól meg tudom élni, akkor ennek ellenpólusa is egyszer utolér. Mint ebben a pillanatban is, hogy írásom által gyógyítom a lelkemet. Azokat a lélekrészeimet, melyek megragadtak valahol. Más világokban, életekben. Ahol nem volt időm megérteni, ki is vagyok valójában. mert igazából nem azt kell gyógyítani magamban, ahol megéltem a szerelmet és ezért bajom esett. Hanem azokat felismerés nélküli létezéseimet, ahol nem volt időm arra, hogy megértsem, ki is vagyok valójában. Ez fájt a leginkább... ezek az életek. Ahol "félig kész" maradtam. Ahol nem volt lehetőségem megélni a valódi egyesülést önmagammal és a fájdalmaim titkaival. Melyek igazából mind csak értem voltak a testemben vagy lelkemben jelen. Mert azzal hagytak számomra egy-egy levelet a lényem valódi képéről.

Ez a felismerés most nagyon- nagyon sokat segített. És a titka csak az volt, hogy el kezdtem fájdalmam szavait meghallani. Nem elnyomni akartam, nem elterelni a figyelmem. Benne akartam lenni, meg akartam érteni azt. Hogy kitől jön, honnan ered, mi ennek a gyökere. És lám, nem is a jelen életem, hanem régiek meg nem értett maradványait oldottam fel. Gyógyítottam magam.

Merjünk igazi művészekké válni, ha itt az ideje. Legyünk gyengédek magunkhoz is. Merjünk szerelmesek lenni önmagunkba is. Adjuk meg magunknak azt néha, amit más nem tud abban a pillanatban. Akkor gyógyítsunk. Akkor tanuljuk meg megérinteni, és befogadni a saját bőrünket, testünket, szívünket és lényünket. Bármivel, ami számunkra abban a pillanatban a szeretet, szenvedély, szerelem vagy szexuális energia. Táncoljunk, énekeljünk, írjunk, fessünk, zenéljünk, sírjunk, simogassuk magunkat, sétáljunk, vagy merüljünk el a csendben vagy zajban. Szerelmeskedjünk a pillanattal, amit az majd ad számunkra. Mert ez jelenti valóban, milyen megnyitni magunkat. S amikor megértjük elménk félelmeit, mikor meglátjuk lelkünk fájdalmát, s mikor szellemünk gyógyító energiáit önmagunkba engedjük, akkor meggyógyultunk teljesen. Mi leszünk a szerelem ott, abban a pillanatban. Kiáradásunkkal pedig megnyitjuk az időt és teret. A korlátok lehullanak, mi pedig végre szabadok leszünk. Ezért olyan könnyed most az élet. Mert a lehetőségeink mindig adottak a felismeréshez, hogy végül hiányérzet nélkül tudjunk a földről távozni, szerelemben.

"Kint ülök a kerti hintámon, s valahol mélyen belül azt érzem, fájdalmam van. Nem tudom megmondani mi fáj. Csak azt érzem, egyszerre keserű és édes. Ez lenne a szerelem? Ennyit jelent szerelmesnek lenni? Beleengedni magunkat minden érzésbe, ami csak jön? Ettől féltem?
Igen. Ettől."