Erre gyere!

- Erre gyere! - kiáltott Tóni Annának. - Majd megkapaszkodott egy nagy fa gyökerében, és felhúzta magát a kikövezett út mellé. Lenézett a hegy oldalára, s látta, ahogy a lány lassan, nehézkesen mászik felfelé. Közben megkapaszkodott egy útjelző táblába, ami mutatta az autósoknak, hogy itt bizony most sok kanyar követi majd egymást, s ha lehet vezessenek óvatosan.
- Segítsek? - kérdezte kiáltva ismét.
A lány felpillantott rá, legyintett egyet, majd mászott tovább.
- Nem kell, megoldom. - közben azért lihegett, láthatóan kissé kifárasztotta már a mai túra.

A két gyerek jó barátságban volt. Az osztályukban kevesen értették meg őket, így találtak egymásra, igaz idő kellett hozzá.
Tónit azért csúfolták mert a szeme befelé fordult. Bandzsi Tóni, ezt mondogatták neki a fiúk. Sokáig inkább visszahúzódott, nem szólt semmit, félt a többi fiútól. Baba korában majdnem megvakult. Az orvosok meg tudták menteni a látását, de járulékos szövődményei lettek. A beilleszkedését még tovább nehezítette, mikor meglátták, hogy Annával kezd el beszélgetni, barátkozni. A lány ugyanis egy kissé furcsa volt a többi gyerek számára. Látott dolgokat, melyek "oda nem illőek", s néha óra közepén kezdett el mindenféle érdekes dolgot művelni, vagy mondani, ami még a tanító nénit is megijesztette. Egyszer például felugrott a székre, és sikított egy nagyot, azt kiáltva közben, hogy: "Hagyj békén, félek tőled!". Végig azt állította, hogy ott volt egy bácsi, aki mutatni akart neki valamit. De ő megijedt, nem akarta látni. A bácsi így el is tűnt. Ez első osztályban történt, és azóta is több pszichológust járt már meg, mígnem egy szép napon édesanyjával az utcán sétálva, találkoztak egy idősebb hölggyel. Elmondta nekik, hogy olyan képességei vannak a lánynak, mely segítségével a fizikai valóságon kívül is megtapasztal dolgokat, s ezt akár meg is tanulhatja irányítani.
Anna és Tóni most ötödikesek, s nagyon jó barátok lettek. A lány vonakodva bár, de elfogadta, hogy időnként megjelennek neki dolgok. Megterhelő számára, hisz egy gyermeki szemnek nehéz feldolgozni ilyen információkat, s megválogatni, hogy miről beszélhet másoknak. Belül a lelkében, inkább felnőtt, de néha irigyli a felhőtlen gyerekkorral járó életet, amikor nem kell foglalkozni azzal, hogy palástolja el a másik énjét. A szülein kívül Tóni az egyetlen, akivel megosztja a történeteit. Az iskolában már békén hagyják a pedagógusok és pszichológushoz sem jár, mert megtanulta, hogy keltsen "átlagos gyermeki képet". De a társai azért még mindig nehezen barátkoznak vele. El is tervezte, hogy ha végre kilép az általános iskolából, már nem fogja érdekelni tovább, bármi áron is, de vállalja magát ország, világ előtt. Hisz így sem kedvelik, mert érzik rajta a másságot, akkor meg minek törje magát. A lényeg, hogy ne kelljen neki feleslegesen pszichológushoz járni.
Tény, hogy mindkét gyermek furcsa, vagy kicsit más. Nem érdeklik őket azok a dolgok, ami a mai kor gyermekeit. Ma is inkább ellógtak iskolából, és elindultak egy hatalmas túrára. Tóni imádja a természetet, az állatokat, növényeket. Sokszor érzi azt, hogy talán jobban is, mint az embereket. A szeme miatt sokat szenved, főleg, amikor azt mondják neki, hogy azért nem néz a másik szemébe, mert valamit titkol. Ilyenkor dühöt érez magában, mert hiszen nem erről van szó. Egyszerűen tudja, hogy a másik majd azon agyal közben, hogy melyik szemébe is nézzen, meg hogy mennyire csúnya, és "Jajj, szegény gyerek!". Többször mesélte Annának, hogy szerinte ő más bolygóról jöhetett, mert valamiért nem találja itt a helyét. Nem a csúfolások miatt, hanem ő az állatokat és a növényeket inkább tekinti barátainak, mint puszta, primitív lényeknek. A lány ezt mindig szívesen hallgatja, mert megérti, hogy mit is érez barátja.

Így túrázgatott tehát a két jó barát, mikor is eldöntötték, hogy kicsit elfáradtak, s felmásznak az út mellé, hátha találnak egy buszmegállót, mert vissza már nincs kedvük gyalogolni. Anna is felért az út mellé, átlépett a korláton, s leült egy pillanatra.
- Hallod ezt a csöndet? - s közben a lány mélyen beleszívott a levegőbe, majd felemelte a kulacsát, s épp kínálni akarta a fiút, amikor zúgást hallott.
Egy teherautó közeledett feléjük, s fékezés nélkül tovább ment. Gyorsan haladt el mellettük, a lány haját az arcába csapta a huzat. A következő kanyarban el is tűnt a szemük elől.
- Tiszta hülye! - kiáltott Tóni. - Legalább fékezett volna. Nem látja, hogy itt vagyunk?
- Ezek szerint...
- Idióta!- mérgelődött tovább a fiú, ezen a lány hozzá fogott mosolyogni.
- Gyere, hagyd! Induljunk el mi is arra, úgy emlékszem kb. 1 kilométerre van egy kis falu. Amíg nem jön busz, legalább le tudunk ülni a parkban.
Tóni megigazította a hátzsákját, majd elindultak. Kissé távolabbról ekkor fékcsikorgást hallottak, de az autó zúgó hangja lassan elhomályosult, jelezvén, hogy már nagyon messze jár. Anna ekkor megtorpant, fejét előre hajtotta, s hogy el ne essen, meg kellett kapaszkodnia a fiú táskájában.
- Mi az? Jól vagy?
- Nem tudom. Csak, csak olyan rossz érzés fogott el.
- Láttál valamit?
- Semmit. Csak sötét, és piros... nem tudom. Jobban vagyok már, mehetünk. - felnézett a fiúra, arcán az aggodalom jelei láthatóak voltak.
- Nem úgy nézel ki, mint aki jobban van.
- De! Gyere, menjünk a hang felé, ott úgy érzem, hogy történt valami.
Megindultak sietve, közben a kanyarnál figyeltek nagyon, nehogy szemben jöjjön valami, így kihúzódtak az út szélére. Alig mentek pár száz métert, amikor vérfoltokat láttak meg az úton, de hogy honnan, miből lehetett, azt nem értették.
- Itt történt valami. Látod. De eltűntek a foltok.
- Szerintem valami állat lehetett. - Tóni szíve egyre erőteljesebben zakatolt. -Anna, ne menjünk tovább, keressük meg. Biztos elütött egy állatot az autó.
- Nyugi, persze, megkeressük. - nyugtatta meg a lány, majd kezét a fiú vállára tette.
Ekkor neszt hallottak. Tóni az út mellé lenézett a hegyoldalhoz, s látta, hogy valami mozog az avarban. Arra gondolt, talán kutya, vagy őz. Ledobta a táskáját, majd óvatosan kezdett lefelé araszolni. Nem akarta megijeszteni a szegény állatot. Közelebb érve látta meg csak, hogy egy róka fekszik a levelek között, csurom vér. Nyöszörgött, fájdalmai voltak. Apró szemeivel hunyorgott a fiúra, s láthatóan nem félt tőle, vagy nem azzal volt elfoglalva.
- Anna, gyere, siess!
A lány ekkorra leért.
- Hol sérülhetett meg? Belebugyolálom a pulóverembe. Vigyük el orvoshoz. Csak találunk egyet valahol.
Anna térdelt a kis állat felett, s csak simogatta, nézte, majd elkezdtek folyni a könnyei.
- Tóni! Nem tudsz már segíteni rajta. Haldoklik.
- Honnan tudod?
- Érzem.
- Nem érdekel, én akkor is elviszem. Mit mondtál? Itt van, nem messze egy falu. Talán valaki tud segíteni. Letekerte pulóverét a derekáról, s a földre terítette. Felemelte óvatosan a rókát, s próbálta beletenni. A kis állat nézett rá. Úgy, mint egy istenre, egy hű barátra. Szemei könnyesek voltak. Nyöszörgött, s első mancsát lassan felemelte, s tolta el magát a fiútól. Tóni ismét megfogta, de a róka erőfeszítések árán is húzta el magát a fiútól. Menni már nem tudott, de annyi ereje még volt, hogy kifejezze, neki ez nem jó, és nem akarja.
- Engedd el Tóni! Fáj neki, hagyd! - szólalt meg ismét a lány.
- Nem! Megmentem. - a fiú zokogni kezdett, tehetetlennek érezte magát, mert látta, ahogy kisbarátja szenved. Látta a vérző sebeket rajta. Ismét próbálta ráhúzni a ruhára, ekkor a róka morogni kezdett a fiúra, vicsorított felé, s lassan elkezdte húzni magát másik irányba.
- Tóni, várj! Valamit akar mutatni. - ekkor a fiú kiengedte kezeiből, s hagyta, hagy menjen.
Az állat megindult lefele lassan, a hegy lábához. Két első mancsával húzta magát, a levelektől csak csúszott, csúszott. Nem sokat haladt előre, láthatóan ez a kevés mozgás is nagyon megterhelő volt számára. Néha lihegett, nyelvét kidugva, próbált ismét és ismét erőt véve magán centinként előre jutni.
- Mégis megfogom, és keresek neki segítséget. - odament a fiú ismét, leguggolt, hogy megfogja. A róka kinyitotta szemeit, s egyenesen a fiú szemébe nézett. Mint egy összekötő csatorna a két lény között, melynek kezdete, s vége van, úgy hatolt hirtelen a fiú agyába, gondolataiba, szívébe, érzéseibe minden. Egyszerre látta, érezte, tapasztalta a róka belső világát. A megértést, tökéletes nyugalmat, s magát a mindenséget. "Menj, elengedlek!" - gondolta tiszta szívéből a fiú. Mielőtt szemeit örökre becsukta volna, egy utolsó, kurrogó hangot adott, ki majd fejét a fiú tenyerébe hajtotta, s elment egy másik világba.
Tóninak még ideje sem volt felocsúdni, mert ismét hangfoszlányok szakították félbe a pillanatot. Mindkét gyerek a hang irányába fordult, s ekkor szinte karnyújtásnyira tőlük, a bokorban két apró szempár pislogott, hegyes, fekete fülekkel.
- A kölyke. - suttogta Anna.
Tóni óvatosan felé nyúlt. A kis állat nem menekült, hagyta, hogy felemelje, s karjaival óvóan biztonságos helyre vigye. S ezt miért engedte? Hisz ő csak egy vadállat. Mert látta a fiú tekintetében azt, amit anyja hagyott rá a búcsú pillanatában.
Az elengedésnek - bármiről is szóljon az - művészete van. Tudnunk kell, mikor jött el az a pillanat, amikor már nincs tovább, mert a másik menni akar. S talán helyette kapunk valami mást, mely átlendíthet később a nehéz pillanatokon.
A kis rókát Jerának nevezték el. Gondosan ápolták, s vigyáztak rá hónapokig, s mikor elérkezett a pillanat, elengedték őt. Dönteniük kellett, hogy fogságban, de biztonságban, vagy bizonytalanságban, de szabadon éljen tovább. egyben biztosak voltak, állatkertben örök boldogtalanságra lenne ítélve. Nehezen távolodott el hű társaitól, de az erdő illata, hangjai, hívó szava a vérében volt. Visszapillantott rájuk, s ezzel el is köszönt örökre.

Időnként, amikor az utamon haladok, meglátom a sűrű erdőből előbukkanni, vagy a mezőn vidáman szaladni őt. Jera, s vele együtt a többi állat, mind, akik körülöttünk léteznek, arra tanítanak, hogy figyeljünk oda jobban a saját életünkre is. Segítőink, akik egy pillantásukkal kapukat nyitnak meg bennünk. S így van ez az emberekkel is. Mind tanítanak számunkra valami mást, újat. Nem éri meg gyorsan hajtani az utakon egy nyúl, róka, vagy kutya élete árán. Nem éri meg, elfordítani a fejünket, s beleburkolózni a semmittevésbe, miközben tudjuk, hogy, hogy tehetnénk valamit. Nem éri meg önmagunk ellen szembe menni csak azért, mert mások hülyének nézhetnek miatta. Nem éri meg ott tartani valakit, valamit magunk mellett, aki már mást szeretne megtapasztalni. Akkor mi éri meg? Hallgatni belső szavunkra, s felismerni, hogy sokkal többek vagyunk, mint amit el akarnak hitetni velünk. Elhinni, hogy egy szóval, tettel, apró cselekedettel, vagy odafigyeléssel is változtatni tudunk világunkban. Elhinni, hogy a szeretetre születtünk, s ha ezt megértjük, hagyjuk áramolni magunkban, akkor már nem lesz különbség állat-állat, állat-ember, vagy ember és ember között.

Végül elhinni azt, hogy minden csak bennünk van, s a saját korlátainkat is csak mi állítjuk fel. Ezért az álarcainkat, régi önmagunkat is el kell engedni, hogy valami nagyobb, és csodásabb vegye át a helyét!