Elfeledni az életet

Néha megfeledkezem önmagamról. Ezért néha megfeledkezem világomról.
Néha megfeledkezem angyalaimról, kik körülöttem sürgölődnek. Láthatók, s láthatatlanok.
Néha megfeledkezem arról, aki vagyok. Elfeledem azokat a pillanatokat, melyek a szerelmet, életet hordozzák. Melyek csak a jelenben tapinthatóak, érzékelhetőek.
Néha megfeledkezem a szívemről, mely mint egy iránytű, mutatja utamat. Elfelejtem használni láthatatlan szemeimet.  S néha szándékosan felejtem el mindazokat, kik emlékeztettek mindarra, hogy a fájdalom is én vagyok.

Az élet él, dübörög, zakatol, táncol, áramlik, zenél, dúdol, hallgat, vagy lélegzik.
A jelenben, pillanatainkban rejlik.
Mindezek, melyek emlékeztetnek önmagamra itt, ebben a rövid, nagyon-nagyon parányi időegységben. Ebben a pici mikrokozmoszban létezek én, s velem együtt minden, mi maga a csoda.

Aki él, az a jelen dimenziójában áramlik. Azt megérinti a valódi szerelem, Ő pedig szerelmével a többi létező lényt. A világban táncol, alvó társait felébreszti, s mozdulataival, hangjával, lélegzetével, tekintetével emlékezteti társait az örökkévalóságra. S mindegy, hogy gazdag, vagy szegény.
Híres vagy ismeretlen. Férfi, nő vagy gyermek.
Csak létezik, s akaratlanul is magával ragad mindent, körülötte van.

Néha megfeledkezem önmagamról, s halott dolgok felé fordítom figyelmem.
Néha megfeledkezem jelenemről, s a múlt vagy jövő felé szegezem tekintetem.
Néha megfeledkezem tudatosságomról, félelmeim rabjává válok, s nem annak uralójává.
Néha elfeledem, ki is vagyok valójában, miért jöttem e világra.
S néha azt is elfeledem, hogy feledésem nem tart örökké. Mert mindig van egy erő,
mely szunnyadó állapotomból újra kinyitja szemeimet.
Az erdő mesés világa, s az ártatlan állatok tekintete. Az eső vagy éjszaka illata.
Az Orion képe fent az égen. Egy dallam, melyet ősidők óta hallok magamban.
A szívdobbanásom, lélegzetem. Utastársaim, kik megráznak, vagy játékba kezdenek velem. Láthatatlan segítőim. Fájdalmaim mögé bújtatott valódiságom.
A némaság és csend, vagy a városi káosz zaja.

Ekkor végre megérkezem a pillanatba, s megértem, ki vagyok.
A semmi, és minden. A pillanat és elmúlás. A táguló világegyetem. Egy tükör, ki szintén emlékeztet. Egy energia, mely láthatatlanul táncol. A szerelem vagy kéz nélküli érintés.
Egy ismerős illat vagy hang mások lelkében. A mosoly vagy szomorúság. A bátor tökéletlenség.

Ki is vagyok valójában? TE vagyok! S ha mindez valódi és igaz, akkor én vagyok az ÉLET.