Elfáradt lelkek

2015.10.02

Anya, anyácska! Anya! Hol vagy? Hideg van és fázom.
Félek...  Annyira félek.
Oly korán van még ahhoz, hogy ismét elmenjek...
de nem dönthetek, mert nincs hozzá szabad akaratom.
...
Fázom, és anyácskám illatát szeretném újra érezni. Csak még egyszer, utoljára.
Mi lesz veled, embertársam, ha én már nem leszek?
Mi lesz akkor veled?
Fogok hiányozni?
Vajon eszedbe jut majd mindaz a szépség, mellyel színessé és szebbé tettem a földet?
Úgy hiányzik az anyukám...
Emlékszel még arra a pillanatra, mikor te, és én ugyanazt éreztük? Mikor nem kellettek a szavak, s mégis hallottál.
Akkor más életet éltem még. Akkor más állat voltam, te a csillogó napfényben megfogtad fejem, s forró csókot nyomtál nedves orromra.
Soha nem fogom elfelejteni azt az érintést.
Azt mondtad, hogy mindig egyek leszünk, bármi történjék is.
S én ott, akkor örök hűséget fogadtam melletted. Örök hűséget. Annyira szerettelek.
Hányszor születtem le újra és újra veled erre a földre?
De...
De már elfáradtam.
Most... félek, nagyon félek, de hagyd, hogy elmenjek, s megszűnjek létezni!
Kérlek, hagyd, hogy szellemem végre távozzon testem rabságából. Mert már elfáradtam. Mindannyian elfáradtunk, kik itt a földön veletek, emberekkel együtt jöttünk.

Nagyon hiányzik a lelked érintése, hangod selymes simogatása, s a szemeidből áradó mindenség. De most el kell, hogy engedj. Most azt kell megtapasztalnod, milyen lesz a világ nélkülem. Nélkülünk.
Félek! Soha ennyire nem féltem. Mert...
Mert nem tudom mi lesz velem nélküled, de mennem kell.
Hány élettelen testet hagytam már itt földanyának.
Mikor őzbakként először szívemen átfúródott az éles fegyver.
Mielőtt meghaltam, számban még éreztem a fémes ízt. S tudod mi adott erőt az új élethez? Mikor utolsó leheletemmel megpillantottam arcodat. Fölém hajoltál, s kitépted lándzsád testemből...
Nem haragudtam rád. Mert megértettelek. Megértettem, hogy meg kell tapasztalnod a gyilkolást. Azért, hogy többet ne akard.

S én újra lejöttem hozzád, testvérem.
Ismét láttam arcod, ahogy az akvárium előtt állsz, s mosolyogva kopogtatod az üvegbörtönöm falát. Az én arcom is visszaverődött, magam láttam tebenned. Annyira vágytam vissza az óceán mély kékségébe, oly erősen hívogatott, de már nem láthattam, mert meghaltam.
Nem haragudtam, mert tudtam, hogy meg kell tapasztalnod a birtoklást csak azért, hogy utána rájöjj, mindez szükségtelen.

S újra lejöttem, hozzád. Szerettél, ápoltál, gondoztál. Míg egy nap már teher voltam számodra, s kitettél az erdő szélére. Sokáig vártalak, sokáig. Néztem utánad, ahogy elhajtottál az autóval, én mégis vártam. Vártam, mert szerettelek. S megbocsájtottam, mert tudtam, hogy meg kell tanulnod felelősséget vállalni. S meg kell tanulnod az igazi szeretetet újra.

Hányszor, ó hányszor láttalak már újra és újra. Mindig megbocsájtottam. Akkor is, amikor lehúztad a bőrömet, s szőrömmel ékeskedve mentél az úton. Szellemem még sokáig ott volt, láttalak, követtelek. De nem haragudtam, mert tudtam, hogy egyszer majd megérted, mindaz, amit szépségnek hiszel, semmit nem számít.
Lökdöstél, kergettél, megrúgtál, leszúrtál, lőttél, eltaláltál, megettél. Meghaltam. Sokszor meghaltam. Öregen, idősen, s nagyon fiatalon.
Én mindig veled voltam, s most is itt vagyok. De elfáradtam.

Anya, anyácskám! Félek...
Oly fiatal vagyok még, s szeretném még érezni a friss fű illatát.
Bárcsak még egyszer láthatnám anyám. Itt hideg van, és minden úgy fénylik.
Én még csak egy kis boci vagyok, és anyácskámmal szeretnék lenni.
De azt hiszem..., azt hiszem, hogy megint meg fogok halni.
Újra megbocsájtok neked. Ismét meg fogom érteni, hogy azt hiszed, húsommal táplálnom kell téged. De én még oly kicsi vagyok. És most oly borzalmasnak tűnik minden.
Mert most ijesztő vagy.
Egyre ijesztőbb. Ahogy közelítesz felém. És hiába sírok, hiába.
Nem hallod már hangom, s nem emlékszel már arra a pillanatra, mikor testvérekként hűséget fogadtunk egymásnak.
Emlékezz, hogy nem érted jöttem le a földre! Hanem veled.
Kérlek, kérlek nyisd ki a szemed!
Nyisd ki, s ne bánts tovább, mert azzal csak magadnak ártasz.
Szeretnék pihenni. Ha már nem leszek, akkor talán eszedbe jut majd minden. S megérted, hogy mennyire szeretlek.
Szeretlek, mert tudom, hogy csodálatos lény vagy.
A lelked gyönyörű. Hát vedd észre! S tedd újra széppé a földet.
De most nélkülem, nélkülünk. Mind elfáradtunk már.
Utolsó perceimet élem, apró orrom már érzi a halál illatát. Már nem félek.
Én már szeretnék otthon lenni.
Kérlek, engedj végre el. Engedd, hogy szabadon létezhessem.
Te pedig merj végre ismét önmagad lenni, ki egykor léteztél, s szerettél.
Most mennem kell...
...ismét.
Már nem félek.
Boldog vagyok.
Látlak végre tisztán. S tudom, hogy ismét emlékszel majd, hamarosan.
Szeretlek!