Boldog lejövetelt!

Nem rég volt a 40. születésnapom, és valahogy nem úgy sikerült, ahogy azt elterveztem. Bár ezen már meg sem lepődhetek, hiszen az idei év energetikáját nézve elmondhatjuk, hogy 2020 nem a tervezések időszaka. Idén valahogy minden teljesen máshogy alakul, mint sokunknak a tervei szerint, Így talán arra is tanít minket, hogy tanuljunk meg egyensúly teremteni önmagunkban ezekben a bizonytalan időszakokban is.

A születésem napján többen megköszöntöttek (nem szoktam elvárni), valahogy ebben az évben mégis jól esett. Talán a stabilitás érzése miatt, hogy a korom változatlanul halad előre. :))) Évek óta úgy ünneplem magam, hogy amikor lettem a munkát, kötelező dolgokat, elvonulok (telefon kikapcs, elme kikapcs, lazulás), vagy megajándékozom magam valami finomsággal, lelket kényeztető ajándékkal, vaaaaaagy akár egyszerre halmozom ezeket az élvezeteket.
Nos, végül ezen a napon minden annyira nagyon gyors volt, és szinte még arra sem volt időm, hogy egy rövid időre belassuljak, magammal legyek.

Úgy dél körül azonban csörgött a telefonom, és egy számomra fontos ember volt a vonal másik végén, s azt mondta nekem játszi könnyedséggel:
  - Boldog lejövetelt!
 - Tessék? Mit mondtál? Nem hallottam jól. - persze közben hallottam, csak valamiért még  nem tudtam befogadni.
  - Boldog lejövetelt! - ismételte meg meleg és szeretetteljes hangon.

És akkor éreztem, hogy a szavak mögötti energia teljesen belém áramlik, majd balzsamozni kezdi a szívem. Végül éreztem, hogy átírt bennem valamit, s olyan folyamatokat indított el, ami arra az érzésre hasonlít, mint amikor valakinek fontos megtapasztalása, megértése vagy megvilágosodása lesz valami kapcsán. BOLDOG LEJÖVETELT!  Ezt ismételgettem magamban. És érezni kezdtem, mekkora ereje is van ennek a két szónak.

A szülinapok gyerekkoromban fontos pillanatok voltak az életemben, hiszen olyankor mindig ajándékot kaptam. Melyik gyerek ne várná a születésnapját. :D Aztán felnőttként is sokáig tervezgettem, hol így. hol úgy sikerült. Majd ez egyszer csak lényegtelenné vált számomra. Mintha kikopott volna az a várakozás. S akkor, ahogy ezt a szülinapi programot elengedtem, mondhatom, minden évemben, ezen a napon csodákat éltem meg a magam módján. Viszont egyszer sem gondoltam bele, hogy azzal, hogy ide lejöttem, azzal, hogy ebben az életben azt az évet, hónapot, napot, órát és percet választottam, igenis nagy jelentősége volt a bennem lakozó lényem számára. Pedig mindannyiunk számára fontos pillanatok ezek. De nem csak a dátum. Hanem mielőtt megszületünk, az anyaméhben való létezés, a fogantatás, vagy mikor még csak tervezzük a majdani életünket.
Az első kapu viszont maga a születés, a szülés. Amikor valóban fizikailag végérvényesen lejövünk. Mikor kibújunk édesanyánk testéből, s mikor végérvényesen kinyitjuk a szemünket erre a világra, s nagy levegőt veszünk.
Akkor ide lejövünk, és elmenni már csak a boldog elmenetel pillanatában fogunk.

Vajon hányan gondoltunk bele egy pillanatra is, hogy a lényünk számára, aki e testben lakozik, mekkora áldás, ajándék az, hogy itt lehet lent, a fizikai világban? Hogy megteremtette önmagát, hogy manifesztálódott ide, ebbe a sűrű, anyagi térbe? S az élete folyamán milyen csodás lesz, mikor újra és újra felfedezheti azt, hogy nem csak test, lélek, szellem, hanem egy teljesen komplex energia vagyunk? Talán még akkor is, ha eszméletlenül nehéz sorsunk, életünk van. Valamiért akartuk ezeket a megtapasztalásokat mind, kik most, itt vagyunk. Lejöttünk, lekötöttük magunkat ide, ebbe a fizikai világba- amit úgy hívunk most, hogy Föld-, s egy láthatatlan köldökzsinór tart minket itt, addig a pillanatig, míg nem megyünk el innen.
A sors fintora, hogy míg a szülinapom megéltem, közben a családomban nemrég volt, ki elment, s van, ki készül elmenni... Vajon boldogan?

Amikor megszületünk, mégis sírunk. Miért nem nevetünk az első pillanatban, mikor ide leérkezünk? Talán fáj? Vagy biológiailag ez az első hang, amit egy baba, egy fizikai test ki tud adni a torkán? Talán az ordítás, sírás az első lélegzetvétel?

Nyáron egy táborban részt vettem egy vezetett holotróp légzésen, ahol konkrétan visszavittek a születés előtti pillanatba. Azt tapasztaltam, hogy a lényem kérdés nélkül jött. Jött, mert dolga volt. Éreztem, ahogy édesanyámnak fájdalmai vannak, hogy sietnem kell, mert nem akarok hosszú szenvedést okozni annak, akit szeretek, akiben hónapokig léteztem. Éreztem, ahogy fény érkezik a szemembe, ahogy egy idegen kéz megfog, és éreztem, amikor felsírok. Akkor, abban a pillanatban mégsem örültem. Megszületett az elmém, aki szembesült azzal, hogy bizony itt majd fogok időnként szívni is. :D :D :D
De mindeközben olyan felszabadító volt megtapasztalni azt, hogy ez mind az én döntésem volt, hogy ez okkal történt meg, hogy nekem is - mint bárki másnak ebben a világban-, küldetésem van. Talán nem olyan nagy dolgok, mint Mozartnak, vagy Terézanyának volt, de igenis okkal vagyok itt, sokak, de legfőképp önmagam miatt. Azért, hogy a saját utam, amit kiválasztottam, azt boldogan járjam végig.

S hogy mi is az igazi boldogság? Azt érdemes ilyenkor felfedezni, s magunkévá tenni.

Úgy, ahogy sokaknak egy születésnappal, karácsonnyal, párkapcsolattal, házassággal igen komoly társadalmi elvárásai vannak, úgy van ez a BOLDOGSÁGGAL is. Elvárás. Amíg elvárjuk, hogy valami csak így vagy úgy lehet jó, akkor az sok bosszúságot fog számunkra okozni. Így a boldogság értelmezése is. Sokan azt hiszik, hogy boldognak lenni annyit jelent, hogy minden jól sikerül az életünkben, hogy mindig nevetünk, jól érezzük magunkat, hogy mindig minden klappol. Szerintem pedig nem.

Számomra A BOLDOGSÁG MAGA AZ ÉLET, amikor végigjárjuk azt az utat, amit mi, saját magunkra kiszabtunk, ítéletmentesen. Amikor bízunk a saját felettes lényünkben, hogy okkal születtünk oda, ahova kell, hogy okkal történik az az életünkben, aminek úgy is meg kell történnie. Közben néha fájnak dolgok, néha nem. Néha örömködünk, néha sírunk. Néha változtathatunk, korrigálhatunk, teremthetünk új dolgokat, mert kaptunk lehetőséget erre is. Ettől leszünk boldogok végül, a sok megtapasztalástól.

Ha minden igaz, voltam már depressziós is. És olyan örömmámorban is úsztam, amikor szinte majdnem elrepültem. Az utóbbit nem tudtam volna olyan magasságokban megélni a másik mélysége nélkül. Nem ment volna, ha nem tudom milyen, mikor van másik véglet is.

Talán lejönni nem is tudunk máshogy, csak boldogan, pont ezért. De akkor vajon a boldogság eleve belénk van programozva???
Mi van akkor, ha mi eredendően mind boldogok vagyunk? Mi van, ha mindannyiunknak ez az alaptermészete, csak nem vagyunk megtanítva arra, mi az igazi boldogság?

Amikor a születésem napján a munkából hazaértem, elmentem fürdeni. Magam akartam lenni kicsit, csak legalább a tusoló alatt, mert tudtam, hogy utána úgyis megint útra kelek. Folyt rám a víz és megint feltört a mondat: Boldog lejövetelt! S szinte újra megéltem a pillanatot, amikor megszülettem. Áldott volt számomra az érzés. A boldogságtól megeredtek a könnyeim, és csak zokogtam a zuhany alatt. Nem tudtam volna megmondani, hogy ez a sírás most fájdalom vagy a legmélyebb szeretet és hála, amit érezhetek. Nem is akartam besorolni. Csak azt éreztem, bármi is legyen, ez maga az igazi boldogság. A minden érzése, a minden megtapasztalása. Olyan hatalmas, olyan erős, hogy ott van mindenben, és mindenhol. Bennem és körülöttem.És ezt az érzést nem veheti el tőlem senki, mert az én, önálló megtapasztalásom, amire hagytam megnyitni magam.

Sokszor éltem már meg ezt, más szituációkban. Amikor megérzem az eső illatát, vagy amikor megsimítom a kutyám szőrét. Amikor meghallok egy szeretetteljes mondatot, vagy amikor befogadom egy férfi érintését. Mikor ránézek idős szerettem ráncos arcára, vagy mikor meghallom a kedvenc dalom. Ez a boldog élet érzése. A testem, érzékszerveim nélkül mindezeket máshogy, más formában tapasztalhatnám csak meg. S míg időnként a fizikai valóság korlát, úgy egyben a legnagyobb ajándék is, hogy ennyi formában jelen lehetek az ezernyi világban és valóságban. Ehhez le kell jönnünk. Még a lejövetel is boldog. Megérezni azt, amikor elválunk az anyai testtől. S a következő megszületésünk szintén az anyai elválás lesz, csak már nem a szülőtől, hanem magától a Földanyától, mikor elvágják a földi sík köldökzsinórját is.
A születés s halál így elválaszthatatlan... Mikor ide lejövünk, valami részünk akkor meghal, hogy átadja a helyét addig is a fizikai valóságunknak. S mikor elmegyünk, szintén meghal bennünk valami, hogy megszülethessen a lényünk újabb verziója, aki plusz egy élet tapasztalataival lett gazdagabb és több. 

A boldogság tehát mi magunk vagyunk. Nem tőlünk független érzelemvilág. Úgy, ahogy a szerelem is. S amíg mindezt másoktól várjuk, úgy újra és újra csalódás fog minket érni. Úgy újra és újra lesznek jobb s rosszabb születésnapjaink. vagy párkapcsolataink és életünk. Születésnap csak van. Az egy dátum, amikor ide lejöttünk. Hogy azt mivel töltjük meg, rajtunk is múlik. De ez csak egy szó, s egy nap a 365-ből. Természetesen fontos, okkal történik, hogy akkor érkezünk, amikor. De ha megértjük annak a pillanatnak a fontosságát, s ha kiterjesszük az életünk minden napjára, bármikor megszülethet bennünk a felismerés, hogy boldogan jöttünk le ide egykor. Ezért minden napunk, s úgy a mai is hordozott egy-egy apró csodát, ajándékot.

Leszületni annyi, mint élni a létezés minden síkján egyszerre, s egy időben. Nem is mehet ez máshogy, csak a boldogan áramló szerelemben! Igen, néha veszélyes, mert érzünk, s érzékelünk, s csúnya dolgok is történnek velünk... Valóban. De ha ez van, akkor van annak az életnek másik véglete is. Van benne nevetés, tánc, öröm. Csak merjük kinyitni az elménket, szívünket is erre a világra. S ne várjunk el tőle semmit. A legnagyobb csodák mindig akkor érkeznek, amikor és ahogy azt nem is várnánk. Talán nem a születésünk napján fogjuk megkapni az ajándékot. Talán előbb, vagy jóval később. S talán nem azt a dolgot, amit vártunk, hanem egy sokkal nemesebbet és értékesebbet. Csak vegyük észre azt, amit az élet nyújt számunkra. S merjünk nyitottak lenni a teljességre.

Boldog leszületést kívánok mindenkinek, aki már túl van rajta, akinek még ezután vagy ebben a pillanatban történt, vagy épp zajlik!!! Az idő egyébként is relatív. 😉 Miért ne használhatnánk akkor fel ezt a bölcs tudást az életünk során? 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Lehet ezt vajon gyakorolni? Van rá eszköz?
Úgy vélem, igen. Nézzünk egy egyszerű gyakorlatot:
Keresek egy helyet, ahol elcsendesedhetem (zuhany alatt, a szobámban, egy fa alatt). Kereshetek hozzá egy zenét, ami mindig boldog érzéssel tölt el, ami beindítja az áramlásom, s amitől azt érzem, szeretek élni. Majd rámeditálok a varázsigére: Boldog leszületést! S átadom magam az érzésnek. Figyelem, mit jelent mindez nekem. Mit ad számomra? Vagy mit nem ad? Passzív megfigyelője leszek a folyamatnak. Nem várok, nem tervezek semmit, csak hagyom, hogy a szavak - míg mantrázom, vagy csak csendben, magamban rezegtetem-, átjárjanak, s megmutassák, mit is jelent mindez a lét, melybe veletek együtt most, lejöttem.