Az életben döntened kell

2020.07.11

Nem mindig tudjuk úgy tervezni az életünket, hogy az mindenkinek jó legyen. Néha egy mások számára aprónak tűnő döntésünkkel nagy változást hozhatunk.
Sok dolog van utunk során, melynél egy adott helyzetbe kerülünk, és ott nem tudunk választani. Elfogadjuk azt, amit az a körülmény adott, és igyekszünk abból a legjobbat kihozni. Mégis, amikor dönthetünk valamiről, valami kapcsán, akkor miért olyan nehéz néha?

Az egyik válasz talán a felelősség felvállalása. Mert utána rajtunk van annak a döntésnek a következménye. Minket kell, hogy terheljen, ha épp úgy érezzük, nem a jó verziót választottuk.
...de legalább választottunk. Megtehettük. Vagy lehet már ez is megvolt írva előre, és csak azt hisszük, mi döntöttünk? Ettől kicsit már bonyolultabb, mert valószínűleg ilyen is létezik, de maradjunk annál a változatnál, mikor szabad akaratunkban áll, hogy egy ici-pici százalékban rendelkezzünk az életünk felett.
Szóval sokan nem merünk döntéseket hozni, még apró helyzetekben sem, és mikor komoly dolgokról van szó, talán még nehezebb.
Persze igen, mind tudjuk, hogy hibázni emberi dolog, nem baj, ha hibázunk, csak ismerjük fel.... mégis van rajtunk ennek ellenére is sokszor teher.
Miért?
Mitől?

Ezt a cikket nem véletlenül írom. Valójában semmi sem véletlen. Pont egy döntéshelyzetben vagyok. A fizikai világban, térben nem nagy dolgok zajlanak az életemben, de más szinteken sok energiát rezegtetek majd máshogy, ezért érzem ennek súlyát, felelősségét. Napok óta kínoz az érzés... Pedig mélyen legbelül már tudom, hogy fogok dönteni. És még jobban nehezíti a helyzetem, hogy egy számomra igen fontos embernek ezzel fájdalmat okozok. Nem szeretek feleslegesen senkinek fájdalmat okozni. De az életünk során ez időnként elkerülhetetlen, mert nem mások életét éljük, hanem a sajátunkat.
És itt értettem meg, mekkora nyomás van az emberek többségén nem csak a felelősség, hanem a megfelelési kényszer miatt is. Megfelelni valakinek, valakiknek.
A társadalomnak, a családunknak, barátainknak, kollégáknak, saját hitrendszerünknek és még sorolhatnám.
Visszatérve a történetemre. Teremtettem egy helyzetet, amit nyilván már akkor eldöntöttem, mikor megteremtődött. És most, hogy közeledik, menjek vagy ne menjek, el kezdett bennem hatalmas feszültség keletkezni. Hetekig olyan biztos voltam magamban, tudtam, hogy ahova megyek, nekem ott a helyem, és napokkal ezelőtt a kétség, a bűntudat befészkelte magát az agyamba.
Mi van, ha ezzel rosszat teszek?
Mi van, ha nekem most az a dolgom, hogy itt maradjak?
Hogy elterel arról az útról, amiről olyan biztosan tudom már, hogy az enyém.
Mi lesz, ha a sors megbüntet azért, mert most elmegyek egy időre?
Mi van, ha előtérbe helyezem magam a küldetésemmel szemben?
Számtalan ilyen és ehhez hasonló kínzó gondolat futott át rajtam. De ez a félelem és kétségbeesés már olyan erejűvé duzzadt, hogy el kezdtek kiesni a dolgok a kezemből, megvágtam magam, spriccelt belőlem a vér, és napokig alig tudtam menni. Szóval az egész bennem létező önbüntetés egy manifesztált alakban megjelent. Nem más okozta a baleseteket, csakis mindent én, magamnak.
Higgyétek el, már jó ideje nem voltak ilyen gondjaim, már jó ideje nem agyalok túl mások számára élesnek titulált dolgokat, de ez most engem is megállásra és újratervezésre késztetett. Miért?
Pont azért, mert tudtam, ez nem én vagyok. Ez itt, ami most történik, már nem természetes. Mikor tényleg azt érzem, szétesek, és nincs kontrollom a félelmeim, bűntudatom felett.
Bűntudat? Az meg mi????
Ezt is csak mi teremtjük. Megtanítottak rá minket, mi meg szépen gerjesztjük.
Ezért rászántam egy egész napot magamra, és leültem, meditáltam, önvizsgálatot végeztem. Megnyitottam magam, amennyire csak lehet.
Elsőként borzasztó nehéz volt lenyugtatni, elcsendesíteni az elmém. Külső megfigyelővé válni egy olyan helyzetben, ami érzelmileg mélyen érint, valóban nehéz. De utána apránként, mint a hagyma rétegei, oldódott bennem fel a téves hitrendszer, tévhit, megfelelési kényszer, kishitűség, melyek mögött ott húzódott a félelem. A félelem az újtól, a változástól, egy más, eddig, ebben az életben ismeretlen minőségtől. Láttam, ahogy ezt a döntést tökéletes önbizalommal már hetekkel ezelőtt meghoztam. Kétségek nélkül. Intuícióból. Ráadásul már ott tudtam, hogy mi fog történni. Hogy nehéz lesz végül beleállnom, mert más helyzetek is teremtődnek mellé pusztán azért, hogy most kivételesen végre önmagamra mondjak igent. Arra, aki vagyok. Majd láttam azt is, hogy minden nagyobb változás előtt, ami bekövetkezik az életemben, azoknál behúzom a vészféket, mielőtt belevetném magam. Ezek általában olyan változások, melyek a bennem lévő minőségemben nyitnak meg vagy oldanak régi, nagyobb folyamatokat, vagyis itt komplex belső átalakulásokról beszélek. Ki ne félne a haláltól? A haláltól mindenki fél. Aki azt mondja nem, az is. :D Ha nem a fizikai haláltól, akkor az egóját, vagy egyéb programjait képtelen elengedni. Mert az is egyfajta halál. A régi énünk integrálódik, hogy egy új jöhessen létre.

Egyébként is érdekes volt a párhuzam, mert pár hónapja körüllengi a családomat az elmenetel, halál állapota. Ahogy nagymamám is félt elmenni, így én is féltem...
Hogy akarok egyszer úgy majd boldogan meghalni, hogy még egy ilyen döntésnél sem tudom elengedni a régi mintáimat?
Mert a fizikai halálban is el kell engednünk mindent, hogy végleg elmehessünk. Az az igazán jó menetel. Mikor az utolsó szálainkat is elengedjük, ami idekötött minket. S ha nincs bűntudat, akkor megyünk, egyenesen az oldódó szeretetbe.
Néha talán azért félünk egy-egy döntést meghozni, mert annak eredménye a körülölelő szeretet lenne? Talán még nem akarjuk elhinni, hogy jár nekünk az oldódás? Könnyedség? Az, hogy beleengedjük magunkat valamibe? Hogy megértsük azt, még a másikkal is egyek vagyunk? Hm...
Néha ez is lehet a visszafojtott döntéskényszereink mögött?

Az utóbbi hetekben sok tapasztalatot szereztem arról, mikor jó dönteni, s mikor érdemes csak hagyni magunkat az áramlásban úszni. A döntéshelyzeteket sokszor mi teremtjük, ezért már akkor felelősséget vállalunk a döntéseinkért. A fizikai világban lehetőségünk van arra, hogy döntsünk. Kezdve az igen egyszerű helyzetektől a bonyolultakig. Ha belegondolok, egyébként is több száz döntést hozunk meg egy nap, szinte észrevétlenül.
Például, hogy reggel milyen ruhát vegyünk fel. Melyik úton menjünk dolgozni. Milyen fagyit együnk stb... Ezeknél nem gondolkodunk túl sokat, sőt legtöbbször rutinszerűen, vagy áramlással tesszük ezeket.
Talán nagyobb horderejű dolgoknál is így kellene? Vagy érdemes mérlegelni?
Aminél hosszasan mérlegelni kell, ott már talán nem is a mi élethelyzetünk, ami ránk vár. Én azokat előbb elengedem. Egyszer egy személy csodás lehetőséget ajánlott fel nekem. Ott, abban a pillanatban, mikor már meghallottam, kétségeim voltak, de elfogadtam az ajánlatát, hogy a másiknak ne okozzak csalódást. Viszont húztam, halasztottam, az utolsó pillanatig nem voltam biztos magamban, végül nemet mondtam. Mert zsiger szinten éreztem, hogy ez nem jó, nem az én utam. Hiába volt hatalmas lehetőség.

Áramlással, játékosan, könnyedén jó dönteni. És a döntéseink következménye is olyan energiával fog megtelni, amivel azt megteremtettük. Sőt, egyre inkább érzem azt, hogy ez így van.
A történteken pedig már úgysem változtathatunk, de tanulhatunk belőle. És ha még működik is az a rendszerünk, hogy dönteni csak arról tudok, ami az utam részét képezi, akkor rossz már nem lehet.

Nincs jó vagy rossz döntés, csak megtapasztalás. Hibázásainkkal sincs baj, csak az, ha nem tanulunk belőle és századjára is ugyanúgy csináljuk. Mikor végre elhatározunk valamit, utána merüljünk el benne, mint a hűs Balaton vízében. Engedjük, hogy ringasson minket. Élvezzük, amíg lehet.