Ál-Arc-Ok

2015.07.03

Era egy átlagos, hétköznapi ember volt- olyan, mint mi, mindannyian. Reggel telefonja idegesítő módon jelezte, hogy ideje lenne kelni, és készülődni a mai napjára. Gyorsan lenyomta a gombot, hogy mellette alvó párja ne ébredjen fel, s óvatosan kikelt az ágyból, majd a fürdőszobába sietett. A mosakodás után keresni kezdett tárházában. Egy pillanat alatt meg is találta azt az álarcot, mely kifejezi fittségét, a sminkek összhangja által pedig természetes szépségét, s belső báját hangsúlyozza.
Mielőtt tovább lépnénk a történetben, egy pár szó a maszkokról: Nagyon finom, fátyol szerű anyagból készülnek, melyek tökéletesen illeszkednek az emberi archoz, s olyan intelligens idegi szálak futnak benne, melyek még a kommunikációnkat, nonverbális jelzéseinket is alakítják a kifejezésnek megfelelően. Valóban annyira jó minőségi anyagból készülnek, hogy emberi szemmel szinte láthatatlan, s csak igen kevesen rendelkeznek azzal a képességgel, hogy észrevegyék azt, hogy az emberek, milyen álarcokat hordanak. Ennek felismerése kialakulhat magától, sokszor nagyon nehéz élettapasztalat által, de tanulható is, viszont ezt kevesebben szeretik, mert irtó nagy munka van vele. Ez a világ pedig jelenleg nem a kemény munka és erre időarányosan befektetett idő lehetőségeit támogatja. Fogyasztó társadalmunk a most és azonnal elve épít, mégha az nem is oly hatékony. Ezért van az, hogy ezek az álarcok oly tökéletesek, s oly egyszerűen, könnyen működnek a hétköznapi életben. Ha mi, emberek nem vigyázunk eléggé, könnyen rabjává válhatunk, s szinte észrevétlenül már át is veszik a főszerepet életünk regényében. Na, de ha valaki megtanulja ezen eszközök felismerését, akkor valami okból magán egyre kevesebbet fog elviselni. Talán nehéznek tartja majd, vagy időpazarlásnak, vagy unni kezdi, nem akar olyan lenni többé, mint oly sokan..., a valós oka nem konkrét, mert mindenkinél más és más.

De ha visszatérünk Era életéhez, mindjárt látni fogjuk e praktikum hátrányait.
Tehát Era mihelyt felhelyezte magára az első álarcot, máris érezte, hogy személyisége átalakul. Mivel már annyira gyakorlott volt ebben a technikában (hisz körülbelül 6 évesen vette fel az első álarcát, amikor az óvó néninek a jó kislányt kellett adnia magából csak azért, hogy őt is megdicsérje kicsit), ezért ő valójában észre sem vette már, hogy ezt csinálja, mivel igen régóta ez ment már minden egyes nap. Igen, kicsit fura dolog, de így volt. Éjjel nem volt rajta semmi, mert akkor csak azzal foglalkozott, hogy aludjon. Felkel, elvégzi az első rutinműveletét úgy, hogy nem is csinál semmit. Belibbent hát ezután a hálószobába, felébresztette párját Robit, s kedvesen megkérdezte tőle, kér-e kávét. Itt repült rá második maszkja, a kedvesség, és odaadó pár jellemével..., mert magában azt kívánta, bárcsak csendben, minden következmény nélkül kilopózhatna a lakásból, mert úgy utálja már, hogy minden reggel neki kell azt a rohadt kávét, meg reggelit megcsinálni, bezzeg az a lusta disznó soha nem kérdezi meg tőle. Pedig neki is jól esne időnként a törődés. Ezért nem is értette, mi a francért csinálja, ha nem szívből teszi. Persze Robi kérte a kávét, még meg is ütögette a pocakját, s mondta: "Nyam-nyam, finom kávécska, meg reggelicske. Gyere ide szívem, adj egy puszit!" Era odahajolt, és már lendült is rá nagy erővel a harmadik álarc (ez amikor ráérkezett, nagyot csattant az arcán), és úgy tett, mintha a világ legboldogabb párkapcsolatában élne.
Útban a munkahelye felé haladva, ismét álarcot cserélt. Mind a járása, az arca tekintélyt sugárzóvá vált, s kifejezte a többi ember számára, hogy ő mennyire céltudatos és erős nő lehet. Ahogy topogott magas sarkú cipőjében, megbotlott, ekkor majdnem el is esett, s egy pillanatra leesett az aktuális álarc róla. Akkorát káromkodott mérgében, hogy a környék macskái mind meghallották. Visszarázta magát szerepébe, s mint aki jól végezte dolgát, ment tovább.
Ezután következett a munkahelyi álarc. Senki nem merte kétségbe vonni Era szaktekintélyét, kivéve azt, aki igen. De az sem merte megmondani neki, mert egyrészt nem értett hozzá, másrészt azokon is álarc volt. Tehát ez a hely maga volt a mindennapos farsangi bulik színhelye, ami eredetileg egy neves pedagógiai egyetem, központ volt. Mindenki eljátszott valami nagyon igazit, valami nagyon fontosat, valami nagyon tutit. Nagymenők voltak, meg okosak, meg sok-sok diplomájuk volt, és kétség nem fért hozzá, hogy ez ne így lenne a helyes. A napja nagyobb részében tehát Era kutatásokat végzett, kívülről ismerte már a különböző pedagógiai-pszichológiai irányzatokat, szakcikkeket írt, videó anyagokat készítettek vele, mely sok szülőhöz, pedagógushoz eljutott. Most is épp egy rövidebb videót szerettek volna leforgatni, de ezeket a szituációkat sosem szerette. Amikor visszanézte, mindig olyan idegennek érezte magát a felvételeken. Munkatársai azonban meg voltak győződve róla, hogy tökéletesen tükrözi saját személyiségét, pont olyan, mint az életben. Ezért meg sem merte mondani nekik, hogy elég affektáló viselkedés jellemzi, ami önmagát analizálva azért elég idegesítő és lehangoló látvány. Néha, amikor nézte az anyagokat, eszébe jutott, hogy vajon milyen jól mutatna, ha bevágnának egy részletet, amikor otthon egyedül táncol a tükör előtt, és kicsit meg is van bolondulva. Vagy amikor senki sem látja, és turkálja az orrát. "Eszméletlenül kiakadnának ezeken a kollégák. De én is!" - suttogta magában. Délután átöltözött, majd besétált a fejlesztő szobába. Többnyire down-szindrómás, és autisztikus gyerekekkel foglalkozott, időnként nekik tartott foglalkozásokat. Sziszi, az első kis társa már várta, s áttörő szeretettel fogadta. A kislány odaszaladt hozzá, szorosan megölelte, s pici szemecskéjével őszintén ránézett.
- De jó, hogy itt vagyok! - szólat meg Era, majd leült, s elkezdett bolondozni a kislánnyal. Vicces dolgokat mondott neki, grimaszolt, és sokszor a zárt falon belül azt tették, amihez épp kedvük volt. Például ugrált, meg riszálta a fenekét, a többi gyerek meg ezt iszonyatosan élvezte. Érezték, hogy itt önfeledten szórakozhatnak, játszhatnak. Ha egyedül volt velük, mindig letette a maszkokat, csak a semmi volt ott vele. S valószínűleg ez volt a kulcs ahhoz, hogy megtalálja a gyerekekkel a közös hangot. Imádtak nála lenni a kis kuncsaftjai.
Este busszal ment haza, s mivel fáradt volt, az utazós maszkját kint felejtette a buszmegállóban. Ült a székben, nézelődött, mikor észrevette, hogy nézi őt egy idősebb néni. Rámosolygott. A hölgy pedig vissza. A pillanat egészen feltöltötte, s ettől igazán jó kedve lett. Amikor hazaért, Robi vacsorával várta. Megköszönte, és nagyon hálás volt ezért, így megölelgette. Majd ettek, beszélgettek. Jól érezte magát, mert beszélhetett a munkájáról. A párját ez nem mindig érdekelte, de rendes volt, végighallgatta. Közös tv-zés, fürdés, alvás.
Így teltek hát átlagos napjai Erának. Ritkán, majd egyre sűrűbben volt egy-egy nagyobb veszekedés, mert időnként nem volt hajlandó álarcot viselni. Valahogy mindig is nyomták és nyomasztották őt ezek a mesteri eszközök. Ő szerencsés volt, mert még nem vették át az irányítást élete felett. Kezdetben még nem tudatosult benne, hogy akadályozhatják őt abban, hogy önmagát jobban megismerje. Minél több van, és minél többet hordja valaki, annál messzebb kerül önmagától. De a társadalom neki is azt tanította, hogy ezek szükségesek, és mennyire jó, mert akkor majd lesz társa, gyereke, barátai, és nem kell egyedül meghalnia. Hű, hát a legijesztőbb dolog egyedül élni, és meghalni a mai világban. Félelmetes, és ijesztő. Legalábbis sokan, nagyon sokan, és nagyon okos, intelligens emberek is ezt mondják. Hááát, akkor biztos így is van. Ezért a többség mindent elkövet, hogy ne legyen egyedül, hogy pénze legyen, hogy jól nézzen ki, hogy birtokolni tudjon, hogy uralkodjon mások felett, és így tovább. És a többség azt gondolja, hogy azok az emberek, akik furák, akik nem olyanok, mint az átlagos ember, annak az élete csak sivár lehet, és szomorú.
Visszatérve ismét Erára, amikor nem akart felvenni semmi álarcot, csak magát adta, olyankor a többi ember - aki már megszokta őt - nem tudta, mi a baja. Vagy azt hitték, hogy hisztizik (ami valójában az is volt), vagy meg fog jönni a havija, esetleg azt, hogy be van lőve, és hasonlók. Legtöbbször otthon érték ezek a konfliktusok, mivel nap közben elfáradt, s a saját lakásában már szerette volna önmagát adni. A maszk nélküli helyzetek azonban nem tűntek jó ötletnek, mert ebből egyre erősebb viták, majd játszmák lettek, ahol felgyűlt minden addigi rejtett harag, és mindent egymás fejéhez vágtak a párjával. A férfi nem értette olyankor, hogy ki ez a nő. Hisz ő nem ezt az embert ismerte meg (és nem is kétséges, hogy igaza volt mindebben- hiszen egy álarcos embert ismert és szeretett meg). A nő meg ahogy kezdte magáról lenyúzni a maszkokat, úgy látta ezt meg másokon, s így irtó zavaró volt számára, mennyire nem adják magukat az emberek.
Pár hónap, vagy év elteltével, egy erős veszekedés után Era bement a fürdőszobába, és dühösen sírni kezdett (ami ritka volt, mert nem szerette megosztani szomorúságát mással, hiszen attól gyengének tűnt, az álarcok meg épp ezt a tökéletlenségét hivatottak takarni). Ült a lehajtott wc tetején, majd felállt, és a tükörbe nézett. Meg is ijedt. Na nem az elkenődött sminkje láttán, hanem attól, hogy ki az a valaki aki vissza néz rá. Talán ekkor fáradt bele a műviségbe. Nagyon. Nézte magát a tükörben, de nem talált semmit, ami ő lett volna. Semmit. Nagyon-nagyon kegyetlen, félelmetes és hosszú pillanat volt ez az életében. Kinek az életét élte eddig? És ő valójában kicsoda? Miért van ott, ahol nem akar lenni? Miért engedi, hogy bárki megszabja helyette, hogy viselkedjen, mit csináljon? Miért nem szereti magát? Ezer kérdés kavargott benne, majd émelyegni kezdett magától, és önmaga iránti dühét kifejezvén, egy jó nagyot csulázott a tükörre, mikor is rájött, hogy 30 éve mást sem csinál, csak a saját lelkét erőszakolja meg. Hogy nem hajlandó belülről feltörő szavait meghallgatni, inkább elcsendesíti, s lelki száját álarcokkal fogja be.
Ezután nem sokkal- talán rá egy hónapra- összepakolt, majd elköltözött. Új életet kezdett egyedül, egy albérletben. Ez szó szerint új élet volt számára, mert ott, a tükör előtt, volt egy kisebb megvilágosodása..., de az is lehet, hogy csak enyhe agyrázkódás érte-, ezt majd mindenki maga dönti el. Ott, a tükör előtt szembesült maszkjaival, s ez kissé sokkolta. Rengeteg volt belőlük. Több száz, ami már nagyon nehéz volt, és terhessé vált számára. Ezektől azonban nem tudott csak úgy megszabadulni, hisz álnok kis jószágok. Némelyik jól elbújik, annyira ragaszkodik már gazdájához, s besimul az egójába, hogy a tulajdonosa azt gondolja, erre mégis szüksége van. Olyasmi lehet ez, mint amikor egy nő a ruhái között lomtalanít, s eldönti, hogy amit már vagy 2 éve nem hordott, azt kidobja. Mégis legalább annak 70 százaléka marad a szekrényben. Sokszor pedig, a saját viselője már észre sem veszi, annyira láthatatlanná válik, és vele együtt megy a halálba, ahol aztán az utolsó pillanatban elengedi gazdáját, mert nincs már szüksége többé élettelen testre. A haldoklók utolsó pillanataikat ezért megélhetik szabadon.

A maszkoktól így folyamatosan vált meg a nő. Ha az időt be kellene határolni, akkor volt vagy két év. (Akadnak azért olyan bátor, és hősies emberek, akiknek hetek alatt sikerül megválni ezektől, viszont azokat már rendese hülyének nézik). A leválás tehát komoly munka, kitartás, és fájdalom volt Era számára. De megérte, s végül boldog és elégedett ember lett. Mivel kezdte maszkjait lefejteni, ezért reggelente már feleslegesnek tartotta magát kifesteni. Rájött, hogy a smink csak elfedi természetét. Mindig is szerette a laza cuccokat, farmert, dorkót, pólókat, ezért sokszor ebben ment dolgozni, nem akart már kosztümöt, meg magas sarkút, amiben folyton csak megbotlik. Valamint sokat tanult a külvilágtól, azok jelzéseiből. Figyelte, hogy melyek azok a szerepek, amiket csak azért vesz fel, hogy a másik kedvére tegyen, ugyanakkor ezzel magát kényszeríti leszállópályára. Megtanulta a NEM szót, s azt is, hogy ezzel nem másokat bánt meg. Ha valami nem illeszkedik bele az életébe, akkor nem vállalhatja azt többet. Kiállt elvei mellett, melybe a maszktalanság is beletartozott.
A gyerekek nagy tanítói maradtak. Hisz ők azok, akik nem hordanak álarcot. Akikkel dolgozott, azok pedig kivételesek voltak, hisz semmi mesterkéltség nem volt viselkedésükben, ezért is voltak furák. Sziszi akkor szeretett, amikor akart. Soha máskor. Csak akkor, amikor akart. A csoportjában lévő légkör segítette Erát, gyógyította, s lassan megtalálta magában is ezt az energiát. A foglalkozásai átalakultak, és új ingereket, játékokat vetett be. Szakcikkei megváltoztak, ezért az egyetemi hivatal nem tartott már többet igényt a publikációira, nem csupán a szakmai dolgokról szólt, hanem sokkal többről, nemesebbről. Benne volt a lélek. Bele vitt valami mást, valami személyest, ettől megijedtek. De nem adta fel, csinált egy blogot, melyen keresztül rengeteg emberhez tudott szólni.
Milyen hátrányai voltak tehát a maszkok leselejtezésének? Mert volt... rengeteg.
A barátok nagy része megkopott, mert nem értették Era hirtelen változását. Megijedtek, azt gondolták, valami szektába léphetett. A szülei kezdetben megrémültek tőle. Nem volt párja, egyedül élt. A munkájában visszacsúszott, s egyszerű fejlesztőpedagógusként élte mindennapjait. Ha nagyobb csoportban volt, akkor sokszor furának nézték, mert nem passzolt bele a társadalmi elvárásokba a gondolatai, érzései miatt. Nem érdekelték a mobilmárkák, a tv sorozatok vagy hírek, a sztárok, és a divat sem. Ijesztő volt az emberek számára, hogy maszk nélkül él.
De volt pozitív hatása is a változásnak. Mert minden rosszban van valami jó!
Végre meghallotta, s megismerte a lelkét. Elkezdte szeretni önmagát, ettől szépséget sugárzott ki. Bár kevesebb barátja volt, azok mind mély és szeretetre épülő kapcsolatok voltak. A szüleit jobban megismerte, végül közelebb került hozzájuk. A gyerekek általi tapasztalatokkal elindulhatott az önmegismerés útján. Egyedül élt, így volt ideje megismerni magát, kinyílt előtte a világ. S rájött, hogy egy új kapcsolatot mindenképp álarc nélkül fog kezdeni, így nem fog semmi meglepetést okozni. De a legfurább az volt számára, hogy már nem ijesztette meg a magány. Már nem félt attól, hogy egyedül fog meghalni, vagy vén szingli lesz. Szerette magát..., akkor mitől is kellene félnie? Hisz jóban van a saját lelkével, szép a körülötte lévő világ.
Az emberek bár megijednek, ha maszk nélküli embert látnak, furának titulálják, közben észre sem veszik, hogy ezek az emberek sokkal de sokkal szabadabbak, mint a társadalmi konvenciók rabjai, akik még mindig a külső elvárásoknak akarnak megfelelni.
Era ma már nem átlagos, mondhatjuk úgy, hogy a számkivetettek csoportjába tartozik. Néha leül a parkban egy padra, s nézi az embereket. Soha nem fogja elfelejteni, hogy ő is olyan volt, mint oly sokan. Megköszöni az életnek, s önmagának a felismerés lehetőségét, majd nézni kezdi az élet tv sorozatát. Hogy az életrevalóságunkat a mobiltelefon nagyobb kapacitása, és kijelzője, esetleg egy márkás ruha határozza meg. Egy jó autó, vagy egy tuti öltöny. Az álca párkapcsolatok, melyeknek nagy részében boldogtalanok az emberek (de ezt nem hajlandóak bevallani, mert addig sem kell egyedül lenniük), a színlelt mosolyok, mely ijesztőbb, mint amikor a halál vigyorog ránk. Az legalább őszinte. A tanult, tiszteletteljesnek tűnő mondatok, viselkedési formák. Huhh, ez nagyon fárasztó, és megterhelő lehet.

És a nap végén pedig megjelenik Sziszi, aki messziről szalad Era felé, s artikulátlan hangon odakiált felé: Szeretlek!, Erre Era is feláll, s vág felé egy vicces grimaszt, bebandzsít, és nyelvét kinyújtja, csak úgy, mert az jó. Az emberek ekkor értetlenül csóválják a fejüket, meg nézik azt a fura kislányt, meg a hülye nőt. De valljuk be magunknak: belül a lelkük mélyén mind csak szaladni, repülni akarunk, és grimaszolni, hülyéskedni szabadon!