A szemem elé helyezem a kezem

2016.03.19

A szemem elé helyezem a kezem.
Úgy látlak téged igazán, ha a kezemmel eltakarom szemeimet.
Csak te, én és a sötét. Semmi sincs így már köztünk, ami megingathatná valótlanságunkat.
Érezlek, s érzékellek.

Minden egyes fájdalmamtól, félelmeimtől megszabadulva látlak most téged.
Így nem a múlt kínoz, s nem a jövő rabsága gyötör. Mindez akkor nem létezik.
Így megy ez. Akkor látlak, ha a szemeim elé helyezem a kezem.
Te állsz velem szemben, elveszed tenyerem, és az arcomba fújod a levegőt.
Nevetünk, és ott, akkor minden rendben.
Teljesen benned létezem, minden sejted ismerem, beléd akarok bújni, létezni lelkedben.
Elmerülök a tekintetedben.
Itt vagy, és nincs más, csak a jelen. Téged látlak igazán.
Nem kellenek szemek hozzá, mert érzem minden rezdülésed, tökéletesen beleolvad miden a lopott pillanatokba.

Nem kell szó, mely bizonygatja "szeretlek".
Ott, akkor semmi sem kell, csak kinyitni önmagunkat, hogy beleférjen a másik.
Tudjuk mind a ketten, a valóság ez.
Átölelsz, és csak szorítasz magadhoz. Erősen, mint aki örökre csak ezt akarja.
Szád a számhoz ér, s beszívod a belőlem kiáramló levegőt.
Simítasz, és érintésed hiányomról árulkodik.
Én közben beszívom illatod, hogy átjárhassa lelkem.
Aztán kisétálsz az ajtón, és elmész.
De az én szemeim csupaszak maradtak.
Gondolataimból, sejtjeimből beáramlik a múlt, ami megmérgezi látásom.
Félek. Nagyon félek, s a szorításod helyét mellkasomban átveszi a fájdalom.

A szemem elé helyezem a kezem, de nincs mit látnom.
Csak a meg nem születő könnyeket érzem.