A létezés misztériuma- Első élet

2016.10.10

"Az első tűz, mely lángnyelvével végigsimította az ürességet, létrehozta az univerzumot. Minden apró csillag, minden egyes bolygó lassú születéssel, a teljesség anyjának vajúdása által jött világra, ezután megkezdték örök körforgásukat a naprendszer körül. Ciklusaikban üdvözölték a fényt, tisztelettel körbejárva, emlékezve arra, hogy miből teremtettek.
"Létezem!" - hallatszott első lehelete az életnek. A bolygókat belehelte a lét dallama, megajándékozva azokat érző, gyönyörűséges teremtményeikkel.

Mai napig érzem, amikor először érintettem arcommal meg e csodás világot...
Néztelek benneteket. Láttam mozdulatlanságotokat, szinte örökké akartátok ezt a pillanatot, mikor otthonotokká fogadott benneteket a föld.
Ekkor a távolban megláttam egy hatalmas szarvast. Állt bölcsen, s közben rám szegezte tekintetét. Majd néztük egymást mély tisztelettel. Az eső egyre erőteljesebben zuhogott, villámok cikáztak, az ég ordított, a szél táncolni kezdett, és mintha egy ősi zene szólalt volna meg ismét. Talán kintről jött, de az is lehet, hogy csak bennünk létezett. Oly szeretettel, lágyan mozdultatok, a tág, határtalan mezőn hullámzott a tömeg.
"Látod, amit én? Érzed, amit én?" - suttogta a szarvas szemeivel.
Bólintottam, majd kezeimet, a mellkasomhoz emeltem, szívemre tettem a tenyerem.
"Igen, érezlek!"- válaszoltam.

Ah, úgy szerettem magam!
Úgy...
S úgy fáj most önmagam látványa.
Egykor szerettük egymást. Tiszta szívvel, s tudással.
És egykor világítók voltunk. Fényes élőlények.
Mára csak a fájdalmat érzem a lapockámnál, mely arra emlékeztet, szárnyakkal jöttem e világra. Hová tűnt e pillanat?
Ó, hányszor jöttem újra és újra e mindenségbe, hogy megtapasztaljam a létezés különböző formáit. 


1. élet
Távolról lihegést, és egyre gyorsuló szívdobogást hallottam. Álltam, néztem, az eseményeket, nem tudtam mozdulni, szinte földbe gyökerezett a lábam. Ez volt az a pillanat, amikor először féltem. A szarvas egyre gyorsabban futott, szelte át a kidőlt fákat, áthágta a bokrokat, s mikor ismét a levegőbe vetette magát, szívdobbanása elnémult. A dárda megállította az időt, s előhívta a halált, mely csókjával üdvözölte a szarvasbikát. Oly nemes volt, mindenek bölcsességét hordozta magában. Mikor a földre hullott, láttam szemeit. Nézett rám... ismét. Hallottam a hangját.
"Figyelj most rám! Bárhol leszel, én midig ott leszek. Melletted. Visszatérek mindaddig, míg be nem teljesítem küldetésem. Míg meg nem érti minden emberi lény, hogy testvérekként jöttünk e világra. Nézz szemünkbe, s mindig ott lesz az igazság, ami emlékezet erre." - Oly megnyugtató volt hallani. Simogatni kezdtem bölcs tanítóm fájdalmasan vonagló testét.
"Látod, amit én? Érzed, amit én?" -kérdezte utolsó leheletével.
Én bólintottam. Majd lehajtottam fejem, s a gyermeki tisztaság őszinte szeretete megindította könnyeim.
Szemei opálossá váltak... elment.
A többiek ekkor odaértek az élettelen tetemhez. Hirtelen kihúzták a gyilkos fegyvert testvéremből. Akkor én is fájdalmat éreztem. Lezuhantam a földre, s ordítani kezdtem. Nem a testvérem sirattam, mert ő már ekkor egy nemesebb helyen volt, hanem embertársaimat. Apám felemelt, s hazavitt. Talán akkor még értette fájdalmam."

(részlet a Létezés misztériuma című novellából)

© 2013 pirosmajom| Minden jog fenntartva.
Az oldalt a Webnode működteti Sütik
Készítsd el weboldaladat ingyen!